A bukott rendszer titkosszolgálatai külső segítőinek a leleplezése s ezáltal a lejáratása a magyar történelemben először talán a második világháború végén vette kezdetét. Akkoriban azonban még a nyilvántartási rendszerek közel sem voltak olyan tökéletesek, mint később, meg az iratmegsemmisítések is rásegítettek arra, hogy csak elenyésző számban kerültek nyilvánosságra a horthysta rendszer szolgálatainak bizalmi emberei – B.-emberei -, akik akkor a hálózati bázist alkották. Az, hogy a magyar kommunisták egymás elleni leszámolási ügyeiben szinte mindig felbukkant a „horthysta rendőrségi besúgás”, ne tévesszen meg senkit, mert ez vagy igaz volt, vagy nem.
A következő említésre érdemes eset 1956-ban, a forradalom alatt történt. Vidéki államvédelmi kirendeltségeken, ahol időben meg nem semmisültek meg a helyi hálózati nyilvántartások, előfordult, hogy nyilvánosságra kerültek ezekkel kapcsolatos dokumentumok, de a központi hálózati nyilvántartás a belügyminisztériumi épület pincei trezorjaiban sokáig érintetlen maradt. 1956. október 28-án Nagy Imre kormánya jogutód nélkül megszüntette az államvédelmi szolgálatot. A következő két napban még történtek ott jelentős iratmegsemmisítések, de a maradék anyag a forradalmárok birtokába került, amikor az államvédelmi állomány nagyobb része zárt egységben felfegyverkezve kivonult Tökölre a szovjet csapatokhoz. Ekkor a nyilvántartások szabad prédává váltak, nagy részben megsemmisültek, a beözönlő tömeg mindent feldúlt, amihez hozzájutott. Egykori államvédelmi tisztek visszaemlékezése szerint a belügyi épületbe behatolók nagyobb részben volt beszervezett hálózati személyek voltak, akik mind a saját anyagukat keresték, hogy megsemmisítsék azokat.
A forradalom leverése után rendezték a megrongálódott, megcsonkított nyilvántartást, és hamarosan kezdetét vette a normális működés, ami eltartott végig, a Kádár-rendszer bukásáig. Erre azonban, mivel nem forradalmi rendszerváltozás történt, a nyilvántartások kezelőinek és az egész szolgálati rendszernek sikerült – ha nem is tökéletesen,de – kellően felkészülni. Amit szükségesnek tartottak, s amit az idejük engedett, azt az anyagot véglegesen elérhetetlenné tették, mások esetében az esetleges felhasználásra gondolva, óvatosabbak és előrelátóbbak voltak. Az első felhasználásra a Németh Miklós leköszönő miniszterelnök által az utódnak, Antall Józsefnek átadott boríték a példa. Ebben néhány olyan politikus egykori hálózati nyilvántartó anyagának a másolata is szerepelt, akik a kormányzó koalíció tagjai voltak. Németh Miklós ezzel mintegy tükröt tartott az új hatalom elé, hogy lám, ezek vagytok ti, megspékelve „besúgókkal”. Hiteles vagy kevésbé hiteles dokumentumokkal ekkor sikerült is néhány új vezető politikus homlokára szégyenbélyeget sütni.
Ettől kezdve minden párt, amelynek esélye volt a hatalom közelébe kerülni, nagy gondossággal igyekezett gyűjteni a hálózati nyilvántartás adatait. Részben azért, hogy megtudja, a saját soraiban kik azok, akik veszélyeztetettek lehetnek, másrészt azért, hogy tudja, a politikai ellenfelek táborában kik azok, akiket adott esetben a hálózati múltjával támadni lehet. Ez a hozzáférés leginkább akkor volt megoldható, amikor a párt kormányzati pozícióba került. Már Horváth Balázs egykori belügyminiszter elszólta magát egyszer, hogy ő bizony betekintett a hálózati nyilvántartásba. Az okosabbak nem miniszteri szinten csinálták ezt, hanem szakértők felhasználásával.
Meggyőződésem, hogy minden valamire való párt őrizget valahol olyan nyilvántartást, amihez bármikor hozzá tudnak nyúlni, akár hatalmi pozícióban vannak, akár ellenzékben. Vegyünk néhány bizonyító példát.
Amikor kitudódott Medgyessy Péter MSZP-s miniszterelnök D-209-es SZT-tiszti múltja, nagyon-nagyon rövid időn belül leleplezték a rivális párt, a Fidesz akkori elnökének, Pokorni Zoltán apjának – Pokorni János – „Pákozdi János” fedőnevű hálózati múltját. Olyan gyorsan történt az ellencsapás, hogy az csak előkészített adatok alapján történhetett, nem kapkodva végrehajtott kutatás után. Nem így a D-209-es ügy indítása, amely eltartott jó fél évig, köszönhetően a dilettáns dokumentum-értelmezésnek és a bizalmatlanságnak. Még hónapok voltak hátra az ügy kirobbanásáig, még a választások előtt voltunk, amikor az akkori főnököm és munkaadóm, Csurka István elém tett egy nagyjából ötsoros szöveget, és azt kérdezte, hogy ezek alapján az MSZP miniszterelnök-jelöltje SZT tiszt lehet-e. Válaszom az volt, hogy a néhány sor alapján nincs ember, aki állást merne foglalni. A kérdés nyilvánvalóan az akkori, Fidesz vezette kormánytól jutott el a MIÉP-hez.
Egy későbbi Fidesz vezette kormányban rendőr altábornagyot és államtitkárt csináltak az egykori állambiztonsági tisztből, Tasnádi Lászlóból, egyes híresztelések szerint Pintér belügyminiszter haverjából, ami igen nagy felzúdulást váltott ki, főleg ellenzéki, MSZP-s körökben. Ismét szinte napokon belül válaszként nyilvánosságra hozta az akkori kormányzati sajtó, hogy a „Jobbiknak is megvan a maga Tasnádija”. Az MSZP-nél nem találtak alkalmasat, jó lett egy jobbikos is. Volt ugyanis tartalékba helyezve egy vidéki jobbikos politikus, bizonyos Tasnádi László, akit szegedi egyetemista korában szervezett be az ottani belső elhárítás, a BM Csongrád megyei Rendőr-főkapitányság III/III osztály „Karsai György” fedőnéven a hálózatba.
Az említett példákban történt gyors reagálás, a válaszcsapás szinte azonnalisága csak úgy képzelhető el, ha van készenlétben olyan anyaghalmaz, amiben csak válogatni kell, hogy melyik a legalkalmasabb. Azt ugyanis nem árt tudni, hogy akár a levéltárakban – a szaklevéltárat is beleértve –, akár az illetékes szolgálatoknál ilyen rövid idő alatt nem nagyon történhet meg a szükséges adatok felkutatása, azonosítása, nyilvánosságra hozásának előkészítése. Ezek felhasználása esetében ehhez jóval több idő szükséges.
Ha figyelembe vesszük, hogy valakit például huszonéves korában, a rendszerváltozás előtt szerveztek be, az jelenleg 33 évvel idősebb vagyis úgy 50 és 60 év közötti lehet. Ilyen korban még bőven aktív lehet valaki akár politikusként, akár bármilyen más fontos beosztásban. Tehát az ügynökkártya kijátszásának még mindig bőven meg vannak vele szemben a lehetőségei. Nem beszélve az olyan esetekről, mint ami „Pákozdi Jánosnál” történt, hogy az egykori hálózati tevékenység nem elsősorban rá, hanem a politikai tevékenységben érdekelt fiára hatott vissza. Tudja ezt minden politikai tényező, párt, és ezért, ha van lehetőségük, felkészülnek az újabb és újabb „ügynökvadászatokra”. Nem felejtendő, hogy mindig az egyes ügynökleleplezések durrannak nagyobbat a listázásokkal szemben. Ez lehet a legfőbb oka annak, hogy minden hatalmi pozícióban lévő párt ódzkodik a hálózati nyilvántartás teljes közzétételétől.
Megnyugtatok mindenkit, hogy van még leleplezendő, fontos beosztásban lévő egykori hálózati személy vagy egyéb titkos állambiztonsági együttműködő, akinek nem ismert a múltja. Tény, hogy az idő haladtával fogy ezeknek a száma. Kérdés csak az, hogy kellő szakértelemmel nyúlnak-e az egyes ügyekhez, meglátják-e, megtalálják-e a támadható pontokat és a buktatókat. Mert bukni is lehet ám egy-egy ügyön, de hatalmasat. Láttam én már néhány jelentős melléfogást, amikor a remélt politikai siker vágya elnyomta a hiteles helyzet- és dokumentum-értékelést.
Befejezésként egy különös körülményre hívnám fel a figyelmet. Meg sem tudom mondani, hogy hány esetben hallottam vagy olvastam azt egyes potentátokkal kapcsolatban, hogy annak bizony beszervezett hálózati személynek kellett lennie, ha másért nem, a fontos és kihasználható lehetőségei miatt. Mégsem sikerült semmiféle bizonyítékot, de még ráutaló dokumentumot sem előkaparni a gyanúba keverttel kapcsolatban. A kezdeti időben én sem nagyon értettem, hogy bizonyos emberek, akikről tudtam, hogy szervezettszerűen titkos együttműködők – tehát beszervezett hálózati személyek – voltak, miért nem leplezhetők le, sőt az a végeredmény született, hogy az illető az említettek tekintetében teljesen érintetlen. Később rájöttem azokra az általunk is alkalmazott nem átmentési-menekítési célzatú lehetőségekre, amelyek következtében az állambiztonsági hálózati múlt felismerhetetlenné vált, elrejthető lehetett. Ez azonban jelenleg még nem publikus. Megfelelő jogszabályi ismeret és némi tapasztalat alapján rá lehet jönni a megoldásra.
