Nagy örömmel értesültem arról, hogy megjelent Tabajdi Gábor történész Tartótisztek (A BM III/III Csoportfőnökség belső történetei) című könyve. Alighanem az én 2014-ben a Kárpátia Stúdió gondozásában megjelent könyvem, A kommunista párt öklei (Államvédelmi és állambiztonsági tisztek Szegeden és Csongrád megyében – 1944-1990) volt az utolsó, amely ehhez a témához hozzá mert nyúlni, és közel négyszáz egykori tisztet részletesen bemutatott. Gyorsan megjegyzem, hogy a BM III/III Csoportfőnökségen sem csak tartótisztek voltak, de nyilván a szerző az előzetes beharangozás szerint ezeknek is csak a vezetőire, a fő felelősökre kívánt fókuszálni. Örömmel tölt el, hogy ilyen könyvek, mint Tabajdi Gáboré, megjelennek, és csak remélem, hogy a szakmai elvárásoknak is maradéktalanul megfelelnek. Ezért a jobbító szándékú, az elismerő vagy a mérgezett nyilú kritika helyett most közreadok néhány rövid történetet olyanokról, akiknek Tabajdi Csaba könyvében szerepelniük kell. Valamennyiükkel személyes találkozásom volt.
A legelső, aki a legmagasabb csúcsra jutott, Harangozó Szilveszter altábornagy volt, találkozásunk idején a BM III. Főcsoportfőnökség vezetője, miniszterhelyettes. Azon kevés kivétel közé tartozott, akik még az államvédelmi szolgálatnál kezdték pályafutásukat és jutottak fel a csúcsok csúcsára. Szolgálati idejének legnagyobb része alatt belső elhárító volt, és mint a BM III/III Csoportfőnökség vezetője lépett elő az akkori – 1962 és 1990 közötti - egész állambiztonsági szolgálat, a BM III Főcsoportfőnökség első emberévé. Az 1980-as évek első felében, hosszas betegállománya után – agyműtétje volt – gyűltünk össze az irodájában egy igen kényes témát megbeszélni. Történt, hogy az egyik beosztottam beszervezett egy nagyon tehetséges ifjú diplomást, akit a kémelhárítás vonalán igen eredményesen foglalkoztattunk. Néhány év múlva hosszabb időre külföldi ösztöndíjra ment, és ekkor minden ellenkezésünk és tiltakozásunk ellenére át kellett adnunk a BM III/I (polgári hírszerző) Csoportfőnökségnek. Átvették a hálózati személyt – titkos megbízottat –, és a mi kémelhárító kiképzésünket alapul véve ők kiképezték a hírszerző feladatokra is. A tengeren túl egy ottani diplomáciai fedésű hírszerzőhöz lett kapcsolva. Mint utóbb kiderült, a foglalkoztatás során hibát hibára halmoztak, a következmény nem is maradt el. Az ottani elhárítás felfigyelt rájuk. De nem elsősorban az ügynökünk volt a célpont, hanem a diplomata fedésű tartótiszt. Az itthoni kiképzésnek köszönhetően a volt hálózati személyünk észrevette, hogy titokban ellenőrzés alatt áll, és nagyon gyorsan és észrevétlenül, szinte mindenét hátrahagyva lelépett még az amerikai földrészről is, és a legrövidebb úton hazatelepült. Itthon a hírszerzők őt hibáztatták, ő meg a hírszerzőket, és az elmaradt elég hosszú időre járó ösztöndíjáért kártérítést követelt. Erről folyt a megbeszélés a főcsoportfőnöki irodában. A beszervező és egy ideig kapcsolattartó operatív tiszttel együtt, mint annak vezetője, vettem részt a kínos, néha személyeskedő, vádaskodó megbeszélésen. Az asztal egyik végén ült a főcsoportfőnök tábornok, a másik oldalán hárman a hírszerzéstől, velük szemben mi ketten kémelhárítók, a hosszú asztal másik végén pedig a titkos megbízott. Már ekkor észre lehetett venni Harangozó altábornagyon, hogy a műtétjének maradtak negatív utóhatásai, mivel csak nehezen tudta követni az elhangzott érveket és ellenérveket. Végül a Belügyminisztériumnak kártérítést kellett fizetni a megkárosított titkos megbízottnak.
1989-ben, amikor már rohantunk bele a rendszerváltozásba, az MSZP reformerei egy héten át tartó előadássorozattal igyekeztek meggyőzni a BM állambiztonsági szolgálatának központi állománya vezetőit arról, hogy ők járnak a helyes úton, őket kövessék, hozzájuk csatlakozzanak.. Ekkor az alosztályvezetőm már leszázalékolás előtti betegállományát töltötte, a helyettese is éppen erre az útra lépett, így az alosztályon mint csoportvezető egyedül maradtam vezető az összes vezetői feladatokat ellátandó. Így kerültem erre az értekezlet-sorozatra. A véletlen úgy hozta, hogy ott is egy hosszú asztalnál pont velem szemben foglalt helyet Horváth József, a BM III/III Csoportfőnökség vezetője, vezérőrnagy, mellette pedig Sóti Tibor, a belső elhárítás akkor pártbizottsági függetlenített titkára, akivel 1969-ből ismertük egymást, mert együtt jártunk alapfokú operatív tanfolyamra a Maglódi út végén levő belügyes objektumba, egykori apácazárdába. Az előadások alatt nem is annyira az előadókat – Horn, Pozsgay stb. – hallottuk, hanem Horváth József szitkozódását, hogy tönkre teszik a szeretett kommunista pártját. Arról a Horváth Józsefről van szó, aki később írt néhány könyvet, amelyekben már próbálta magát rendszerváltóként feltüntetni, holott balosabb volt a legbalosabbnál. Vele csak közvetve van kapcsolatban a következő történet. 1993-ban kezdtem el kutatni a szegedi forradalmi eseményeket – amelyeknek középiskolás diákként résztvevője voltam - a levéltárakban, leginkább az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára akkori elődjénél, a BM Történeti Irattárban. Ennek a vezetője Baczoni Gábor volt. Amikor először mentem bemutatkozni, a titkárságon, egy ismerős arc fogadott. Egy hölgy, aki Horváth József BM III/III csoportfőnöknek volt a titkárnője.
Amikor levelező tagozaton befejeztem a BM Rendőrtiszti Főiskolát állambiztonsági szakon, egy háromfős bizottság előtt szakmai államvizsgát kellett tenni. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ifj. Apró Antallal együtt vizsgáztam, az évfolyamtársam volt.) A vizsgabizottság elnöke Geréb Sándor ezredes volt, a BM III/III csoportfőnök helyettese.
1971 nyarán, amikor egy nagy állambiztonsági átszervezésre került sor, és mivel a budapesti állambiztonsági szervezetnél más területre kerültem, ezt úgy közölték velem, hogy behívattak Tihanyi Sándor ezredeshez – 1974-től vezérőrnagy –, a budapesti főkapitány első helyetteséhez, az addigi politikai osztály vezetőjéhez, aki az budapesti Állambiztonsági Szerv vezetője lett, és az áthelyezést ott közölték. Közben egyenruhába öltözve megérkezett váratlanul Baranyai György vezérőrnagy, akkori budapesti rendőrfőkapitány. Bekapcsolódott a beszélgetésbe, és miután megtudta, hogy a korábbi munkahelyemen, Angyalföldön vasipari szakmában dolgoztam, büszkén hozta tudomásomra, hogy ő is a vasas szakmából indult, ugyanis gépésztechnikus volt. Baranyairól tudtuk, hogy az 1960-as években pártvonalról került az állambiztonsági területre, addig a debreceni városi MSZMP bizottság másodtitkára volt, utána megyei titkár. Kádár rögeszméje az volt, hogy az egykori államvédelmi vezetőket kiszorítsa a szolgálattól, és számára megbízhatóbb pártkáderekkel pótolja őket. Így került Baranyai György a BM III/III csoportfőnökségre, rövid időre alacsonyabb beosztásba, majd ő lett a csoportfőnök és tábornok. Miután kiderült a teljes alkalmatlansága, kezdeni kellett vele valamit, a tábornoki rendfokozatának megfelelőt. Akkor végre sikerült megszabadulni az elég sok bonyodalmat okozó Soós György vezérőrnagytól, az addigi budapesti rendőrfőkapitánytól, és oda helyezték helyette a feleslegessé vált Baranyai György vezérőrnagyot. El is foglalta az új beosztását, ahova a Párt állította. Igen ám, de a rendőri munkához sem értett. Közben magánéleti, italozási problémák is nehezítették a helyzetét. Voltak a belügyben elfekvőként emlegetett állások. Ilyen volt a BM Adatfeldolgozó Csoportfőnökség is. Oda helyezték Baranyai tábornokot, és ott is maradt néhány évig vezetőként, amíg nyugállományba nem helyezték.
Röviden csak ennyit teszek hozzá Tabajdi Gábor bátor s jeles szerző „belső történetei”-hez, sok sikert kívánva a könyvéhez.
