Hétfőre végre ismét csönd lett. Nem nagyon értettem, hogy miért, mert a buli vasárnap este még szokott tartani, de valamiért most mégsem. Előtte éjszakába nyúló, szörnyű estéim voltak; ha jól emlékszem, már szerdán elkezdték – vagy csak csütörtökön?
Minden a széljárástól függ, ez egyébként nagyon furcsa. Az ember azt gondolná, a hang az olyan valami, amit a szél nem tud „csak úgy” elfújni, mint mondjuk egy tollpihét vagy egy lehulló falevelet, és mégis. Tapasztalatból tudom, nagyon nem mindegy, honnan jön és merre tart. Ha szerencsénk van, északról jön, s az elviszi a hangot, emellett gyakran hűvöset is hoz magával, ami a kánikulában plusz felüdülést jelent. És azt is sokan mondják, hogy a víz vezeti a hangot, de hozzám nem a vízen keresztül, hanem a víz fölött jut el a dübörgés, szóval, hogy vezeti-e vagy sem, az most tökmindegy. Egyszerűen arról van szó, a Balaton miatt nincs útközben semmi akadály, ami megfogná vagy elterelné a hangot, így jön át az északi partra az a szörnyű dübörgés, amit Balaton Soundnak csúfolnak, de én még a nevét is rühellem leírni. Még hogy a Balaton hangja! Tudják ezek, hogy… de inkább hagyjuk! Fogalmuk sincs a nád susogásáról, a hullámok csacsogásáról, a víz csobbanásáról, amikor a süllő berobban a csapatban úszó küszök kellős közepébe, hogy meglegyen a reggelije. Igen, ezek adják a Balaton hangjait!
Megkeseríti az északi part ezen szakaszán élők estéit ez a rendezvény, és hiába tiltakozunk bármilyen fórumon, valami még az emberek kívánságánál, jogos igényeinél, a nyugalmuknál is sokkal többet nyom a latban. Szerintem mindenki tudja, miről beszélek: a profitról. A haszonról, amit a fesztivál tulajdonosa az itt lakók, a pihenni vágyó nyaralók, a Szívkórház betegei kárára kaszál évről évre. De nemcsak erről van szó, hanem a brutális környezetszennyezésről is; mert nem csak a kemikáliák, a töméntelen szemét okoz környezetpusztítást, hanem az ilyen rettenetes hang- és fényhatások is. Az erkélyemről épp odalátok, de ezeken az estéken – bármilyen csábító is az enyhe levegőben este a tó felszínén tükröződő fényeket és a Tihanyi félszigetet bámulni – ki sem teszem a lábam; vagy ha mégis muszáj, igyekszem elfordítani a fejem, hogy ne lássam azt a bántó, színes vibrálást, amit a déli partról „ajándékként” küldenek át nekünk. Ez most azért jutott eszembe, mert néhány ismerősöm pikírt módon megjegyezte, hogy legalább ingyen hallgathatom a zenét. Te miről beszélsz? – szoktam visszakérdezni, mert ezt a ritmusos dübörgés-áradatot zenének nevezni eufemizmusnak is durva.
Így aztán langyos nyári estéken, ha nem akarunk belehülyülni ebbe a hangáradatba, és még – horribile dictu! – aludni is szeretnénk, kénytelenek vagyunk ezt csukott ablakok mellett tenni. Én egy alkalommal megkíséreltem ugyan füldugót használni, de reménytelennek látszott: ezek a mély frekvenciák a falakon is átjutnak. Fölmerül bennem, vajon mi lehet ott, a helyszínen? Hogy lehet ezt ép ésszel elviselni? Valahol olvastam, hogy az ilyen durva hanghatások rendesen pusztítják az agysejteket, szóval ez is egy határozott lépés a zombilét felé. De sebaj, épp ilyen, semmibe meredő szemmel a szalag mellett ülő, nyolc órán át automatikusan ugyanazokat a mozdulatokat végző lényekre van szüksége az országba tucatjával települő akkumulátor-gyáraknak. Szép, új világ!
Nem tudom, mennyire valós információ, amit hallottam: egyik este a ritmusos dübörgésre elkezdett egyszerre ugrálni több ezer fesztiválozó, s ennek a hatását a Tihanyi Geofizikai Obszervatóriumban is érzékelni tudták. Szóval még egy mini földrengést is sikerült összehozni! Hurrá, nyaralunk!
Isten bocsássa meg nekem, de én ilyenkor Kovács Kati egykori számát szoktam idézni: Add már, Uram, az esőt! Egy föltámadó szélvihar valóban elfújja a hang nagy részét, ráadásul a lombok súgása is eltakar valamennyit a nem kívánt zajból. És ha még az esőcseppek is elkezdenek dalolni a járdán meg az úttesten, akkor valóban könnyű álmot hoz az éj – hogy egy másik énekesnek, Charlie-nak egy kedvelt dalára is utaljak.
Aztán váratlanul csönd lett. Fentebb már említettem, hogy ez nagy meglepetésemre már vasárnap este bekövetkezett. Csodálatos érzés, az ember mintha három lépéssel a föld felett kezdene járni. Igaz, ez az állapot hasonlít ahhoz, amit egy régi vicc kapcsán szoktak emlegetni: egy ember gyalogol a szavannán keresztül, és egy nagy kőtömböt cipel a hátán; amikor megkérdezik tőle, hogy miért tesz ilyet, a válasza több, mint meglepő, mégis van benne logika: ha jön egy oroszlán, eldobom, és gyorsabban tudok futni. Igen, valahogy így érezzük magunkat mi is – igaz, távolról sem önszántunkból – itt, az északi part 10-15 kilométeres sávjában, amikor ez a téboly végre lezajlik, és minden elcsöndesedik körülöttünk.
