Járvány után

Szép ez az ősz. Mintha velünk együtt a nyár is megcsúszott volna, jólesően belenyújtózik a szeptemberbe, hogy már a negyvennegyedik hetet fordítjuk a naptárban, de kora délutánonként még mindig huszonöt fokot mérnek odakint. Öten-hatan várakoznak a megállóban, ahogy körbelesek, félig takart arcukat mindannyian a háztetőkön lezúduló, narancsló napsütésben fürdetik. Furcsa, de békés kép az egymástól másfél-két méterre egyazon irányba merevedett kosztümös, öltönyös emberek reggelköszöntő díszsorfala. De már itt is a busz. Önkéntelenül az első felszállóhely felé indulok – be hülye vagyok, hiába, ritkán járok így, ám tegnap bedöglött a kocsim.

A kétszeres plexivel keszonba zárt sofőr a műszerfalra erősített tabletre ügyel, a képernyőn az utasok elektronikus bérletébe integrált kórtörténete, egyéb egészségügyi adatai villódznak. Tömegközlekedéssel csak az utazhat, aki igazoltan immunis, vagy átesett a vírus okozta felső légúti megbetegedésen, illetve ha egyik sem, akkor rendelkezik friss, huszonnégy órásnál nem régebbi negatív teszttel. Szerencsére a hivatalosan is elfogadott otthoni próbaszettet már valamennyi élelmiszerüzletben árusítják, és nem is kerül sokba, szóval nem nagy macera az egész.

Az irodaházba már sokkal egyszerűbb bejutni, mert az egyesített közigazgatási rendszernek köszönhetően a belépőkártyánkra azonnal felkerül minden új információ, a reggeli, negatív tesztes utazásé is, a kapu pedig automatikusan méri a ki- és belépők hőmérsékletét. A liftbe csak egy fő szállhat, amúgy el sem indul, ha terhelése jelentősen eltér az ugyancsak a kártyáról kiolvasható testsúlytól, vagy, ha nem veszel ki az adagolóból friss maszkot, amit a felvonóban viselned kell. Nyögvenyelős procedúra, kicsit lassabb minden, ugyanakkor sem műszakkezdéskor, sem a nap végén nincs komolyabb torlódás, mivel a többség home office-ban maradt. De én szeretem, hogy be kell jönnöm, nekem szükségem van legalább ennyi társadalmi ingerre.

A szomszéd irodarekeszben melózó kollégám messziről integet, ahogy közeledik, kézfogásra nyújtja a karját, majd hirtelen a hajába túr, mintha a frizuráját igazítaná – ezt az ostoba tréfát minden reggel elsüti. A másik, hogy ha a szabad ég alatt futunk össze, cigit kér. Nagyon vicces. Legyen neki, engem nem zavar, még mindig jobb, mint régen, amikor belehajolt az arcomba közvetlen közelről disznó vicceket mesélni. Folytatnám a munkát, de nem találom az előző nap elkezdett kimutatást. Emelem a mobilt, hogy rákérdezzek a munkatársamnál, de nincs bent, az asszisztense szerint néhány napig nem is lesz, mert tegnap többször is tüsszentett, és ilyenkor ez a protokoll. Mindegy, van egyéb feladat bőven, elmolyolok azokkal zárásig.

Most veszem csak észre, hogy végig görnyedtem a monitor előtt, jólesik a séta. Szellős az utcakép, néhányan sietnek csak vásárolni vagy már hazafelé. Tán egyenruhásból akad a legtöbb, a kis parknál, ahova annak idején annyira szívesen ugrottunk le kávét szürcsölni vagy privátot telefonálni, rendőr és katona alkotta járőr igazoltat egy idős párt. Nem is értem, mit keresnek ilyenkor idekint az öregek, a délelőtti kijárási sávjukban igazán letudhatnák a megkésett romantika iránti vágyukat is, ha már az egész társadalom miattuk küszködik.

Valaki csörög. A párom az, szinte kiabálva lelkesedik, hogy sikerült jegyet szereznie a moziba, mert szerinte a koronavírusról szóló thrillert csakis nagyban érdemes megnézni. Nem sok kedvem van, inkább bekuckóznék otthon egy itallal a tévé elé, úgyis ott adják a premiereket. Derűt rajzolok az ábrázatomra, persze, menjünk; idejét sem tudom, mióta próbál belépőt szerezni a heti egyszeri elő adásra, miért rontanám el az örömét.

Csinosan felöltözünk, oly ritka alkalom, hogy társasági életet élhetünk. A barátainkkal is alig járunk össze, sőt, szinte soha. Utoljára egy havernál lett volna szülinapi sütögetés, de a felesége hisztérika, előző nap ránk írt, hogy indulás előtt csináljunk tesztet. Hát, a francokat, azt már nem, akkor inkább hagyjuk, jól összevesztünk ráadásul, merthogy én meg az átkozott büszkeségem.

Taxit hívunk. Pontosan érkezik, kevés a fuvar mostanság. A csipkártyás személyiket az anyósoldalon kialakított, érintésbiztos rekeszbe helyezzük, a huszonéves fiatalember kézi szkennerével mindkettőnkét beolvassa, de gyorsan megy, alig pár másodperc, és nyílnak a hátsó ajtók, az utastérben zöldre vált a fény.

Fura érzés, ahogy a mozgólépcső visz a filmszínház emeletére, izgulok. Letapogatom magam legbelül, hogy mi lehet az oka, és nem, nem csupán a különleges alkalom, hanem hogy idegenekkel leszek egy légtérben összezárva. Berágok magamon, ennyire gyáva hipochonder nem lehetek, próbálom elhessegetni, de torkon ragad, nem ereszt, megfullaszt a gondolat. A rohadt életbe már, ez az átkozott vírus mindent összerondít!

A jegyszedő a homlokunka irányzott sugárral ellenőrzi, hogy rendben vagyunk-e, majd két-két sebészmaszkot húz elő a csípősen alkoholos fertőtlenítő szagú dobozból, mivel hosszú az előadás. A bilétánk abszolút közép középre szól, átlósan négy székkel jobbra-balra előttünk, mögöttünk és mellettünk foglalnak helyet a kevésbé szerencsések. A film nem rossz, bár a rendezőnek sok újdonságot nem sikerült belepasszíroznia a sztoriba. Mindenesetre elgondolkodtató ebben a sűrűségben végignézni, ami és ahogy történt az emberiséggel néhány hónap alatt; miként sikerült végül visszaszorítani a kórokozót, meg hogy miért hiányzik továbbra is a hatékony ellenszer.

Beülünk a bárba, három asztal foglalt csupán, van azért, hogy bejön ez a túlnyugalom, ha nem figyelsz a szájmaszkos zongoristára, egészen békebeli a hangulat. Száraz vörösbort rendelünk, előbb pohárral, majd, mert a kortyonként elmosódó gátlások mögül előbukkannak a régi szép idők, egy egész üveggel, hozzá pirított bagettszeleteket, kecskesajtot bazsalikommal és vad rukolát. Imádom a cabernet sauvignont, bár megdobogtatja a szívemet, nem úgy, hanem valójában, azt hiszem, brutálisan tolja a vérnyomásomat, de ez most a legkevésbé sem érdekel.

Taxit kérünk, a kellemes este élményét bűn lenne metrózással lerombolni. Éjfél után szigorúbbak a szabályok, a sárga kombi vezetője a mozis srác készülékéhez hasonlóval hőmérsékletet is csekkol. Harminchét egész háromtized, nulláz, int, hogy ismételjünk, újból annyi. Gombokat nyom, a rekesz becsapódik magába zárva az igazolványainkat. Hiába kopogtatunk az ablakon, ránk sem bagózik, a diszpécserrel dumál. „Megint egy” – mindössze ennyi szűrődik ki a beszélgetésből. Sziréna sikít, a sarkon rendőrautó fordul be csikorgó kerékkel. Összenézünk: szia, mondja. Szia, felelem.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/15. számában jelent meg április 9-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/15. számban? Itt megnézheti!