A fehérorosz polgárok éppen mintát szolgáltatnak arra, hogyan lehet egy autokrata vezért eltakarítani az útból. Mindannyiunknak tanulságos lehet.
Amíg mi a kávénkat kortyolgatjuk, és a híreket böngésszük a különféle oldalakon – egyúttal talán észre se vesszük, hogy hányan és hányféleképpen terelik el nap mint nap legalább féltucatszor a figyelmünket a valóban fontos dolgokról –, addig a fehéroroszok példát mutatnak a nemzeti összefogásból. Olyanból, amelynek eredményeként talán még sikerül is elérniük, hogy tisztességes és szabad választáson dönthessenek sorsukról. Ezreket vertek agyba-főbe a véres napokon, majd a fehérorosz nők fogták magukat, fehérbe öltöztek, virágot szedtek a kertben vagy vásároltak a boltban és elárasztották a minszki utcákat szeretettel és a béke üzenetével.
Mi magyarok, szomorúan állapítom meg, erre ma már képtelenek vagyunk.
Rezignáltan vesszük tudomásul, hogy szivárványszínű zászlókat tűznek ki a polgármesteri hivatalokra, miközben ezzel nem lesz több joga senkinek. Csupán felhergelünk vele néhány megkérdőjelezhető szellemi képességű polgártársat, ám egyetlen komoly lépésre se vagyunk képesek, hogy megszüntessük a jogfosztottságát azoknak, akiket ez a zászló megjelenít. A szivárványszínű zászló kitűzése a hivatalokra csak pótcselekvés.
Igaza volt a Költőnek, mi tényleg a hőkölés népe vagyunk.
Ideig-óráig tüntetgettünk a tudományos akadémiáért, majd amikor kibelezték, megfosztották a kutatóintézeteitől, beletörődve tudomásul vettük. Tüntettünk, sőt népszavaztunk a tandíjmentességért, majd fásultan nyugtáztuk, hogy egyre több diáknak kell tandíjat fizetnie, ha tanulni akar. Tüntettünk a CEU-ért, majd végignéztük ahogy elköltözik. Egykedvűen nyugtáztuk, hogy a beszervezettek kiszervezik egyetemeinket alapítványokba, sétáltunk a rabszolgatörvény ellen tiltakozva, talán két teljes napig is…
Tiltakoztunk a közmédia kormánypárti propagandasajtóvá züllesztése ellen, de ezt is csak tessék-lássék alapon, hogy kipipálhassuk: mi szóltunk. De eredményt ebben sem értünk el, egy fikarcnyit sem.
Egy képviselő minden egyes parlamenti ülésnapon szóvá teszi, hogy a szociális ágazat dolgozói és a beteg hozzátartozóikat otthon ápolók az alacsony jövedelmük miatt nyomorognak. Hol vannak az elnyomottakkal együttérzők tömegei? Miért nem vagyunk képesek lépésről lépésre minden egyes jogos követelést együtt kiharcolni?
Hányan álltak a devizahitelesek mellett az uzsorakamatokat behajtó bankokkal szemben? Még a hitelkárosultak se voltak képesek egymásért tömegesen kiállni.
Lenyúlják a csókosok a fél Balaton-partot? Ha vége a nyárnak, a feledés homályába szürkül ez a téma is.
A beszélő pártpénztárca, a pár év alatt multimilliárdossá hizlalt felcsúti Ciceró két adriai hajókázás közben már nem restell nyilvánosan adakozni sem az elsíbolt közvagyonból a szegény diákok javára. És már csak kínunkban röhögünk azon a felismerésen, hogy ez a pénzügyi zseni öt értelmes mondatra se képes.
Jó reggelt, Magyarország!
