Deák Ferenc szavai ismét beigazolódnak: „Az abszolút rendszer korlátolja az egyéni s polgári szabadságot, de ígér rendet, nyugalmat, s mindenek fölött anyagi jólétet. A mint azonban kénytelen bevallani, hogy ígéretét teljesíteni nem képes, fölébred a népben az elvesztett szabadság iránti sovárgás, türelmetlen lesz, s megtöri a hatalmat, mely szabadságának árát, a jóllétet sem volt képes megfizetni.”
A független média idén februárig az Orbán-rendszer leválthatatlanságát bizonygató cikkekkel volt tele. Szerzőik újabban, lelkesedve vagy fanyalogva, a Magyar Péter-„jelenséget” magyarázzák: miért most, miért az ő fellépése nyomán keletkezett országszerte forradalmi hangulat. Pedig a megfejtést nem a személyben, nem is az úgynevezett kegyelmi botrány fordulataiban kellene keresniük, hanem az elmúlt évek történetében. Az exminiszter exférjének váratlan sikertörténete nem kis részben az eredménytelen civil tiltakozások és demonstrációk hosszú sorozatának a gyümölcse.
Szakmai hiúság is van a világon: 2022 decemberében én írtam le először – történetesen a Válasz Online felületén –, hogy az Orbán-korszaknak vége van. Véleményemet egészen mostanáig kevesen osztották. Miért gondoltam így, talán nem kell részleteznem, mert érveim ismerősek lesznek azoknak, akik az elmúlt években itt, a Magyar Hangban megjelenő írásaimat figyelemre méltatták.
Mint minden hazai rendszerváltozásban, a döntő szerepet ezúttal is a nemzetközi helyzet váratlan átalakulásának tulajdonítottam: az új hidegháborúban Magyarország a Nyugat ellenségeinek oldalára állt, Európában elszigetelődött, idehaza pedig már a Fidesz elvakult híveinek is nehezére esett nem észrevenni, hogy nem a szuverenitásunkat védjük „Brüsszeltől”, hanem idegen érdekeket szolgálunk. Gazdaságunk kiszolgáltatottsága a távol- és közel-keleti befektetőknek, orosz energiaforrásoknak, ázsiai vendégmunkásoknak, kínai lélegeztetőgépeknek és egyéb sötét üzleteknek az utca embere számára is kézzelfoghatóvá vált. Közben az Orbán-klán és hűbéresei példátlanul gyors, erőszakos és korrupt vagyonosodása kiáltó ellentétbe került a közszolgáltatások (oktatás, egészségügy, vasút) lerongyolódásával, valamint az európai normáktól messze elmaradó hazai jövedelmekkel. Egyre újabb társadalmi csoportok tapasztalták helyzetük romlását. A tiltakozó megmozdulások résztvevőinek száma és ingerültsége tehát növekedett (az otthonmaradók ingerültségéről nem is beszélve), lett légyen szó a tanárok helyzetéről, akkumulátorgyárakról, tóparti szállodacsodákról, új adónemekről vagy egyetemi autonómiáról.
Mint aki nyári hőségben a kiszáradt erdő közepén eldob egy parázsló gyufaszálat, amitől lángba borul a környék: Magyar Péter jókor volt rossz helyen. Mégpedig kettős értelemben. Pont akkor érkezett, amikor az Orbán-rendszerrel és parlamenti ellenzékével szembeni elégedetlenség kezdte legyőzni az emberekben a közöny és a beletörődés reflexeit. És éppen ott tartózkodott, a média által már alaposan felturbózott, elhúzódó politikai botrány közvetlen közelében, ahol fellépése azonnal éles reflektorfénybe került. Ezzel nem az érdemeit akarom kicsinyíteni, éppen ellenkezőleg. Felismert egy kivételes, mondhatni az ő testére szabott lehetőséget, és azt hallatlan bátorsággal ragadta meg.
Ha ezt a kettőt szem előtt tartjuk – egyrészt a magyar társadalom, másrészt hősünk sajátos helyzetét –, akkor végre őszintén bevallhatjuk, hogy egyébként mi mindent nem értünk ebből a történetből. Először is magát az úgynevezett kegyelmi botrányt. Én bizony sosem tapasztaltam a közvélemény részéről ekkora empátiát az állami gondozásba került gyerekek nehéz sorsa iránt. Ami pedig a hivatali hatalommal való visszaélést illeti, a közhatalmi ágak függetlenségét ért sérelmek sorozatát vagy a politikai döntések hátterében meghúzódó személyes érdekeket, hát könyörgök, ez a rendszer tizennégy éve így működik, és ezzel a mostaninál súlyosabb esetekben sem váltott ki országos tiltakozást. Ráadásul az ügyet a miniszterelnök remekül kezelte: K. Endre idő előtti szabadulásáért egy köztársasági elnök, egy miniszter és egy zsinati elnök fejének kellett lehullania. Nincs az a jogállam, amelynek rendje ennél többet követelne!
A különös az, hogy maga a Magyar Péter-sztori is kissé gyenge lábakon áll; egy hollywoodi producer nem látna benne sok fantáziát. Mert az gyönyörű, hogy egy kisebb hivatali botlásért menesztett miniszter férje, aki eddig jobb meggyőződése dacára hallgatott a rendszer bűneiről, most bosszút esküszik és kitálal. Talán még szebb, ha csak volt férj az illető: a családi drámával keretezett politikai botrány tökéletes médiaesemény. Ebbe a Bánk bános történetbe azonban alaposan belerondít, hogy az egyetlen fegyver, amit hősünk Rogán-Biberach elleni küzdelmében előránt, az pont a feleségtől titokban kicsalt vallomás. Amelynek bizonyító ereje ráadásul, a szó jogi értelmében, csekély.
Hogy lehet, hogy a nagy leleplezést ígérő lázadó népszerűségének mit sem ártott, amikor kiderült, hogy nincsenek a kezében szenzációs dokumentumok? Hogy leleplezései a közelébe sem érnek egy sor olyan ügynek, amelyre az elmúlt években a független sajtó hiába derített fényt, a tömegek mégsem lepték el a köztereket? Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy a bulvárízű – vagy népmesébe illő? – történet hősének, ha pillanatnyi, mindent elsöprő népszerűségét tartós politikai szerepre akarja beváltani, az eddigieknél jóval nehezebb dolga lesz.
A köré sereglő ismeretlen emberekből működőképes országos hálózatot kell szerveznie. Ez önmagában is kész istenkísértés. Programot kell alkotnia, amely megjegyezhető, más programoktól különbözik, és kemény vitákban védhető lesz majd akkor is, amikor az euforikus lelkesedés elült, és pártja egy lesz az egymással vetélkedő pártok közül. A programalkotáshoz rátermett szakembereket, képviseletéhez hiteles arcokat kell találnia, akik egymással és vele szót értenek, és rávehetők a politikai szerepvállalásra. Mindezt a magyar közélet mérgezett légkörében. Hogy ennek a kihívásnak hogyan tud majd megfelelni, igazán ebből fog kiderülni, hogy kicsoda Magyar Péter.
Tömegbázisán ugyanis, a parlamenti jobb- és baloldalban egyaránt csalódott szavazókon, előreláthatólag komoly vetélytárssal kell majd osztoznia. A fővárosi főpolgármesteri szék várományosa, Vitézy Dávid ugyanezt a csoportot szólítja meg. Ő és szövetségesei június után minden bizonnyal hatalmas hajrába kezdenek. Lehet Máz a Politika: a NER kellős közepéből érkezett csapat, amely a fővárost csak a Fidesz támogatásával képes megszerezni és megtartani, 2026-ban alkalmas koalíciós partnere lehet Orbán Viktoréknak. Biztosíthatja hatalmuk átmentését a parlamenti többség elvesztése után, legrosszabb esetben fedezni tudja rendezett visszavonulásuk útját. A hiteles baloldali vetélytárs képében fenyegető veszedelemtől eközben továbbra is megóvja őket a Gyurcsány házaspár jelenléte. Az új centrumpártok, ezt ne feledjük, a DK vetélytársait gyengítik majd, és legkevésbé az ő szavazóikat fogják eltántorítani. Velük viszont senki nem akar szövetségre lépni.
A politikai erőviszonyok átrendeződése a következő években bonyolult, előre megjósolhatatlan helyzetet teremt, az Orbán-rendszer bukása azonban nem okvetlenül jelenti a névadó bukását, híveinek elkergetését és elszámoltatását. Attól, hogy a párthűbéri rendszer visszaalakul politikai váltógazdasággá, és a közhatalmon ismét több párt osztozkodik, még hiába várnánk a demokratikus jogállami keretek helyreállítását. Nem az a kérdés, hogy ki fogja a hatalmat megszerezni, hanem hogy azzal az eltökélt szándékkal teszi-e, hogy ha megszerezte, hiánytalanul visszaszolgáltassa azoknak, akiket megillet. A civil társadalomnak és a közintézményeknek, az önkormányzatoknak és a kulturális közösségeknek, a sajtónak és az igazságszolgáltatásnak.
Ez a színre lépő új kezdeményezések minőségén és tisztességén múlik. Elsősorban rajtunk, kisbetűs magyarokon. A mostani csodavárás és szalmaláng-lelkesedés, tartok tőle, még csak a visszája a szét esett, minden felelősségvállalástól húzódozó hazai társadalom tehetetlenségének. Ennél többre lesz szükség a jövőben. Képzelőerőre és realitásérzékre, bátorságra és bölcs óvatosságra, többek között.
Olvasna még Lányi Andrástól? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/17. számában jelent meg április 26-án.
