Most mi van? Semmi

Kemény idők. Nehéz napok. Mindenki össze- és kizárva. Mer’ a világháborúban sem víz, sem étel nem volt a bunkerekben, csak pőrén az életedért, és igen, értem, de ott tankok dübörögtek, és bombák hullottak, jesszusom, ez milyen beteg karanténmatek már megint. Maradj otthon. Belepusztulok. Ne már, hogy ennyit sem bírsz, hát hogy leszel a hétköznapok hőse? Okés, kibírom. Csak halok megfele.

Napindító rutin; hányan fertőződtek meg, mennyi az elhunytak száma, Olaszországban mi a helyzet, a spanyoloknál, és az amerikai katasztrófa, no, hát mi, magyarok nem is állunk annyira rosszul, jesszusom, már megint ez a degenerált karanténmatek. De ha már, akkor mit is jelent, hogy nem állunk rosszul? Ismerősöm harmadik hete beteg, második hete szeretné tudni, hogy koronavírussal küzd-e, és egy hete várja, hogy megérkezzen a teszteredménye. Nagynéném, aki szigorúan s-sel texasnadrágnak hívta a farmert, és pénzen vett betegségnek a másnaposságot, mondogatta mindig, hogy ha nincs lázmérő, nincs láz sem. Nincs új a nap alatt.

Ki kéne szaladni a boltba tejért. Nem létszükséglet, csak jólesne egy lazább kávé, pláne nem létszükséglet, de biztos tömeg van, nem, azért sem mackónadrágban, a maszkot is hova raktam már megint, bábumm, nyolc óra ötvennyolc, hagyjuk.

Szépen nő a fű, pedig pusztító a szárazság, ha belehasalnék egész nap, mert miért ne, ugyebár, és jól megfigyelném, a szemem előtt emelkedne, mint a természetfilmekben a gyorsított felvétel, és a fák is egyre zöldebbek, kilögybölök némi vizet, pezseg a homok, azért harmadszor inkább nem sétálok körbe, így is előrébb vagyok húsz perccel.

Egyek valamit? Még csak tíz óra van, nem eszek. Kis sajtot. Meg tán ebbe a kolbászba beleharapok. Kenyér nélkül nem az igazi. Megvajazzam? Valahol kell még lennie újhagymának a hűtőben, holnaputánig büdös leszek, nem mindegy? Ezt most minek ettem? Nem is voltam éhes.

Na, elég a semmittevésből, elő a laptopot, nézzük, mi történt az elmúlt két órában a nagyvilágban. Semmi. Már nem úgy értem, de érted, hogy hogy semmi. Facebook, mintha elfogyott volna az összes ismerősöm, és az ismerősöm ismerőseinek is a rohamlisztkészlete, egyre kevesebb a házikenyér- és kiflifotó, és a Győrfi Pál-mém is túl a csúcson, de hogy lehet abban hinni, hogy koncentrikusan köröző repülőgépekről szórják a koronavírust Budapestre?

Dél. Együnk valamit. Ledőlök egy kicsit, csak úgy nézni ki a fejemből, nem akarok aludni, mennyit aludtam, két órát? Érzem a fejemen. Most jöhet az a kávé. Nincs tej.

Ötven méter a célpont, maszkot fel. Ki tolhatta előttem a bevásárlókocsit, és viselt kesztyűt? Vagy az a rosszabb? Valamit olvastam valahol, nem emlékszem. Akár hatvanötnek kinéző férfi válogat a sörök között, ha tudná, micsoda megvető tekintetek záporozzák a hátát. A maszk a borostámba akad, lefelé húzza, nyomja az orromat, nem lennék szakállas sebész, mondjuk, sima sem, ez a virsli sokkal drágább lett, miért is jöttem? Üres a pult, felvásárolták a laktózmentes tejet. Remek. Persze megértem, a világvége is sokkal rosszabb hasmenéssel.

Kettes pénztár, másfél méterre állok az előttem várakozótól, a hármas pénztárnál közvetlenül mellettem várakozó is másfél méterre áll az előtte várakozótól, nem nézünk egymásra, úgy kevésbé kínos. Kibírhatatlan, összeszalad a tekintetünk, a szeméből látom, hogy ő is röhög.

Szép a fű. Szépek a fák. Kéne valami nasi. Pont az nem kéne. Hogy melenget a nap! Ezt nagyon szeretem, huszonegykét fok, nincs hőség, milyen idő lesz holnap? És milyen nap? Attól függ, mi van ma, szerintem szombat. Aha, vasárnap. Végül is. Mi lesz este a tévében? Semmi. Nem baj, majd olvasgatok. Annyi mindent kellene, amiket eddig valamiért nem sikerült, vagy Rejtőt, az mindig kikapcsol, csak Rejtőt már annyiszor, de annyiszor, az összeset, addig is a hírek, Facebook, ugyanaz. Hogy elszaladt ez a nap. Tejet is honnan?

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/16. számában jelent meg április 17-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/16. számban? Itt megnézheti!