Kell hozzá egy kis bátorság, de meg lehet szokni, ha az ember régóta csinálja, természetessé válik – mondta a Magyar Hangnak a síugró.
Nem könnyű feladat, de képzeljük el, hogy Magyarországon nem épül egyetlen stadion sem, de még egy valamirevaló hátsó füves pálya is alig akad, ám a labdarúgó-válogatott mégis kijut a világbajnokságra. Nagyjából ehhez fogható bravúrt visz véghez hétről hétre Vörös Virág.
A fiatal síugró úgy verekedte be magát a világ legjobb harminc versenyzője közé, hogy itthon nem áll rendelkezésre a nemzetközi versenyekhez való felkészülésre alkalmas sánc. Előtte magyar versenyző 34 éve, 1986-ban szerzett legutóbb világkupapontot (Fischer László a Lake Placid-i versenyen), Vörös Virág történelmi sikere ennek fényében még értékesebb, és vélhetően messze még a végállomás.
Aki látott már síugrást, esetleg nézett le egy sánc tetejéről, az tudja, hogy a versenyzők teljesítménye messze túlmutat a fizikai próbatételen. Az ugrók sokszor 100 kilométer per órás sebességgel száguldanak le a sáncon, és annak méretétől függően 150–200 méterre is elszállhatnak (az aktuális világrekord 253,5 méter). – Kell hozzá egy kis bátorság, de meg lehet szokni, ha az ember régóta csinálja, természetessé válik, hogy felmegy a sánc tetejére, és leugrik – mondta Vörös Virág.
A Norvégiából származó síugrás gyökerei a XVIII. század végéig nyúlnak vissza. Az első dokumentált ugrás egy dán–norvég katonatiszt, Olaf Rye nevéhez fűződik, a hadnagy 1808-ban 9,5 méterre repült a norvégiai Eidsbergben. 1875-től már rendszeresen tartottak versenyeket Oslóban, a sportág hamar nagy népszerűségre tett szert Európában, már az 1924-es, Chamonix-ban rendezett első téli olimpián is ott szerepelt a programban, és azóta is minden eseményen az egyik leglátványosabb versenyszám.
Egy-egy világkupán manapság tízezrek követik az ugrásokat a helyszínen, és akár 20 millióan is a televízión keresztül. A síugrók ennek megfelelően hatalmas sztároknak számítanak Norvégiától Szlovéniáig, Japántól Ausztriáig, itthon azonban nem könnyen találnánk olyan sportrajongót, aki fel tudja idézni a sportág honi csillagait.
Holott a Mátrában már az 1920-as években rendeztek bajnokságot, később pedig több létesítmény is épült országszerte. Ma már azonban csak Kőszegen találni sáncot, a 10, 20 és 30 méteres építmények az utánpótlás számára biztosítanak gyakorlási lehetőséget. Az 1964 óta működő szakosztály egyre népesebb tábort tudhat magának, és főként a gyermek kategóriában szép sikereket ért el az elmúlt években.
Nem véletlen, hogy Vörös Virág is Kőszegről indulva jutott el a világkupa-pontszerzésig. A korlátozott hazai lehetőségek miatt azonban immár csak külföldön tud edzeni, a szlovéniai Planicára járnak edzőjével, Vasja Bajccal. A szlovén mester – aki Jugoszlávia színeiben az 1984-es téli szarajevói olimpián is szerepelt, edzőként pedig a japán és az amerikai női csapat mellett is dolgozott – 2017- ben kereste meg a magyar ugrót.
Közös munkájuk eredményeként Vörös Virág előbb a tavaly nyári Grand Prix-sorozatban végzett pontszerző helyen, idén januárban pedig a romániai Barcarozsnyón (Rasnov) rendezett versenyen lett a 30., első magyar női síugróként szerezve pontokat a világkupában. Eredményét túlszárnyalva a németországi Oberstdorfban 29. lett, és az ausztriai Hinzenbachban is újabb pontokat zsebelt be. Legjobb eredményét a múlt hétvégi versenyen, a szlovéniai Ljubnóban érte el, ahol a 25. helyen végzett.
Teljesítményének értékét növeli, hogy komoly hátrányból indulva küzdötte magát a legjobbak közé. A körülményeket tekintve ugyanis nem csupán az edzéslehetőségekben van hatalmas különbség. Amíg az osztrák, a norvég, a szlovén vagy a japán ugrók mellett nagyobb szakmai stáb dolgozik, tagjai között vannak edzők, fizioterapeuták, vaxmesterek és sportmasszőrök, addig Virág csupán az edzőjével utazik versenyről versenyre. Nem csoda, hogy eleinte furcsán néztek rá, de, mint elmondta, ma már nem számít egzotikumnak a jelenléte, a mezőny befogadta.
A sportág kapcsán egy laikus számára talán a legégetőbb kérdés, hogy miként lesz valakiből síugró, és az égbenyúló sáncokat látva azt is nehéz elképzelni, hogyan indulhat a kezdők képzése. Vörös Virág sok sportot kipróbált mielőtt 11 évesen édesanyja elvitte első a síugróedzésre. Elmesélte, a gyerekek először a sáncasztal alatti lejtőn csúsznak le, aztán kisebb ugratók következnek, majd fokozatosan a 10, a 20, a 30 méteres sáncokon gyakorolnak.
Bár a krónikák szerint a nők már 1863-ban részt vettek síugróversenyen, mégis másfél évszázadot kellett várniuk, hogy a nemzetközi szövetség (FIS) égisze alatt rendezett világkupán indulhassanak, az olimpiák műsorán pedig 2014 óta szerepel a sportág.
Vörös Virág elárulta, egyre inkább elismerik a női versenyzőket, van azonban még tennivaló az egyenjogúság terén. A normál mellett immár nagysáncon is egyre több eseményen indulhatnak nők, így a jövő évi világbajnokságon is, és emelték a világkupában elnyerhető pénzdíjakat is, ám azok még így is mindig messze elmaradnak a férfi mezőny körében kiosztott jutalmaktól.
Mint a legtöbb sportoló számára, Vörös Virágnak is az olimpia a nagy álma. A 2022-es pekingi téli játékokra a következő szezonban kvalifikálhatják magukat a versenyzők. A magyar síugró jelenleg a 41. helyen áll a világranglistán, de ha sikerül stabilizálnia jó formáját, elérheti az olimpiai szereplést jelentő helyeket.
Ennek a cikknek a nyomtatott verziója a Magyar Hang 2020/8. számában jelent meg február 21-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/8. számban? Itt megnézheti!
