Pofázni rendületlenül – Egyéves a Kötöttfogás

Egy éve, egész pontosan 2018. augusztus elsején délelőtt a Nemzeti Együttműködés Rendszere el-, illetve „visszafoglalta” a Hír Tv-t. Hiába érkeztek meg pontosan a nyári szünetről visszatérő Szabadfogás című műsor felvételére a szereplők és a műsorvezető, a biztonsági őrök már nem engedték be őket a stúdióba. Kellett némi logisztikai bravúr, hogy aznap este a nézők mégse maradjanak kedvenc műsoruk nélkül. Igaz, nem a megszokott helyen, hanem a Magyar Hang Facebook-oldalán láthatták az adást, ráadásul élőben.

Dévényi István műsorvezető és meghívottjai (szigorúan ábécérendben Egri Viktor, Gulyás Balázs, Konok Péter és Wahorn András) Szamizdat Szabadfogás néven beszélgettek egy jót, és a többi már történelem. Az adást egyébként a közösségi oldalon 196 ezren nézték meg, sokszorosan ráverve a közmédia legtöbb műsorának nézettségére. Ráadásul 2,5 ezren hozzá is szóltak, és a műsor immár tökéletes hangú, több kamera képéből összerakott felvétele a népszerű videómegosztón további 54 ezer megtekintést hozott.

A következő héten már Kötöttfogás címen futott a műsor, és így megy ez immár több mint egy éve – egy kedves olvasótól adományba kapott jókora asztal mellé hol négy, hol öt, néha pedig hat ember telepedik le jobbról-balról-középről, hogy megvitassa a világ dolgait. Azóta volt műsorvezetői fekvőtámaszozás; elindult a Kötöttfogás Extra nevű kezdeményezés, amely során közönség előtt vesszük fel a műsort, és a nézők is kérdezhetnek; és arra is volt példa, hogy egy fiataloknak szóló fesztiválon rögzítettük a beszélgetést.

Álszerénység nélkül állíthatjuk, hogy a Kötöttfogás ma a legnézettebb politikai-közéleti vitaműsor a YouTube-on: adásait átlagosan 50–70 ezren nézik meg. Ami a legnagyobb dolog – és ezért köszönettel tartozunk az elkötelezett rajongóknak –, hogy a műsor műszaki költségeit a nézők dobják össze! Nehéz feladat ez, mert a többkamerás felvétel, a hangmérnök és a vágás költsége havonta több százezres tétel.

Nem egyszerű az életünk, a hirdetők nem tolonganak, hiába jók a számok: eddig egy németországi illetőségű cég volt hajlandó pénzt áldozni, növényeknek szánt tápoldatot hirdetve, most pedig a nemzeti skandináv krimit hirdetjük, de ezek a bevételek kiadásaink töredékét fedezik csak. Mi mégis úgy gondoljuk, erre a műsorra szükség van – egyre kevesebb olyan nyilvános tér létezik, ahol ennyire különböző világlátású emberek szabadon elmondhatják a véleményüket. Jöhetnének a NER csatolt részei is, ha elfogadnák a meghívásainkat, de ők ritka vendégek a rögtönzött szerkesztőségi stúdióban. Igaz, kevesen is maradtak, akik mernek és tudnak is még önálló gondolatokat megfogalmazni, kibeszélni a rendszerből.

Az évforduló kapcsán a műsor három állandó résztvevőjével, Csintalan Sándorral, Konok Péterrel és Pörzse Sándorral beszélgettünk. Életkoruk érdekes sormintát mutat: Konok 50, Pörzse 60, Csintalan pedig októberben lesz 65 éves.

– Elgondolkodtató kampány fut a Facebookon, magyar pedagógusok posztolják saját fizetésüket. Ha önök is beszállnának ebbe a játékba, milyen összeget kellene írniuk a maguk elé tartott táblára júniusi bevételeik kapcsán?
Pörzse Sándor: Munkanélküli vagyok, nulla forint.

Konok Péter: Valamikor májusban kaptam honoráriumot egy könyvfordításért, de azóta tartottam egy könyvbemutatót, és írtam két recenziót, ezért lenne rajta negyvenezer forint.

Csintalan Sándor: Én nyugger vagyok, 317 ezer forint.

– Van élet a NER-en kívül? Miből élnek önök?
P. S.: Én konkrétan jelenleg semmiből. Egy éve, amióta eljöttem a Jobbiktól, volt egy-két próbálkozásom, hogy sportújságíróként elhelyezkedjem. Nem tudom, hogy az olvasó tudja-e, de én sportújságíróként kezdtem a pályafutásom a médiában, 1989- ben a Magyar Rádió sportosztályán dolgoztam.

– Fel akartam én is hozni ezt a témát, mert kívülről úgy tűnik, aranykor jött a sportújságírókra: saját, pénzzel jól eleresztett szövetségük van, ömlik a taotámogatás a magyar sportba, stadionok és kézilabdacsarnokok épülnek minden második sarkon, és akkor még nem is beszéltünk a 2Rule-ról.
P. S.: Ennek ellenére képtelenség elhelyezkedni – a sportmédiumok döntő többsége is a NER fennhatósága alatt áll. Próbáltam kopogtatni itt-ott, mindenhol megdicsérnek, hogy hú, de jó és micsoda megtiszteltetés, hogy jelentkeztem, aztán soha többé nem hívnak vissza. Máshoz nem értek, így jelenleg a családom segít, mert képtelen vagyok elhelyezkedni.

K. P.: Egyrészt szabadúszó újságíróként, publicistaként működöm, másrészt műfordító vagyok, azzal lehet valamennyit keresni. A feleségem is ezt csinálja, így nagyon szolidan, éppen meg élünk. Ebben a helyzetben nekünk, akik eléggé exponáltuk magunkat a NER ellenében, nem jut más – nyilván történészként nem fognak felvenni a Veritas Történetkutató Intézethez.

– Ez a lelőtt kérdések beszélgetése, mert pont erre lettem volna kíváncsi, történészként hogyan érezné magát a Veritasnál.
K. P.: Sehogy, mert nem dolgoznék ott. A történelemtudomány nem egy vicc, nem arra való, hogy kiszolgálják vele a kormányzati megrendeléseket. Ez egy szakma, és egyébként a Veritas jelmondatában is benne van, hogy hazudni nem szabad. Nem rossz elvárás egyébként, kár, hogy nem mindig teljesül. Külföldön elhelyezkedhetnék, de úgy vagyok ezzel, hogy van egy falusi házunk, kilenc macskával és egy kutyával, menjenek ők a francba, ne én menjek! Ameddig lehet, addig maradok, ha pedig kergetni fognak, furán fogok mutatni a határon a kilenc macskadobozzal.

P. S.: Ha esetleg menni kell, én még a Konoknál is nagyobb bajban leszek, mert öt kutyám van, négy macskám és két lovam. De én sem tervezek elmenni. Cs. S.: Ezek szerint jól állunk állatokból, nekem négy kutyám van. Az eredeti kérdésre válaszolva az én helyzetem a legkönnyebb, hiszen nyugdíjas vagyok, nincsenek extra igényeim, és van valamennyi tartalékom is. Nagyon bele lehet abba szeretni, ha valaki fontos ember, és nagy sokként éli meg, ha kiesik a pikszisből. A NER-en kívülre kerülve az zavar a legjobban, hogy most már nem tudok annyi embernek segíteni – rengetegen kerültek rettenetesen nehéz helyzetbe csak amiatt, mert nem álltak be a sorba. Egyébként nekem nem rossz a NER-en kívül lenni – szabad a lelkem, és tudok aludni.

– Mindhárman próbálkoztak facebookos közösséget építeni, nem is sikertelenül. Akár hosszabb távra tekintve, meg lehet abból élni?
K. P.: Dehogy. Nekem két oldalam is van, a magánnak 25 ezer követője van, a hivatalos Konok Péter-oldalt pedig kilencezren követik. Utóbbira azért volt szükség, mert kezdett kezelhetetlen lenni a dolog, de lustaságból soha nem vittem végig a hivatalos oldalra való áttérést. Lassan egyszemélyes médiabirodalom leszek, mert van egy Konok Péter Hangoskönyv is a szövegeimnek, de azt nem én csinálom. A lényeg: ez csak hobbi, közléskényszer, nem lehet ebből megélni.

P. S.: Nekem 11 500 követőm van az országgyűlési képviselői időszakomból, és arra gondoltam, ezzel el lehet indulni. Egy videóblogot akartam csinálni azzal az elképzeléssel, hogy szép lassan lemállik ez a politikaközeli vakolat rólam, amit a jobbikos képviselőség hozott, de aztán beláttam, hogy én ebből nem fogok megélni. Nem akarom mindenáron mutogatni magam, nem kell mindenáron elmondanom a véleményem, ezért leálltam a videók készítésével.

Cs. S.: Nekem is két Facebookoldalam van, de én az unokámnak dolgozom, más szóval fogalmazva: az öröklétnek. Nem érdekel, kinek tetszik, és kinek nem, nem vadászom a lájkokat, de így is van vagy tízezer követőm. Érdekes, hogy a közösségi oldalon nem működik az az interakció, amelyre korábban a Hír Tv-ben egy egész műsort építettünk. Hiába akartam folytatni ott a betelefonálós dolgot, adáson kívül rengetegen felhívtak, adás alatt senki.

– Félnek az emberek?
Cs. S.: Nem értem az okát, hiszen a tévé ugyanúgy dekonspirálta őket, hiszen ott is hangjukat adták a műsorhoz. Vannak dolgok, amire egyszerűen nem tudom a választ. Ott működött, itt nem. Ez van. Én mindenhol megtalálom a módot a beszélgetésre, a környezetemmel elég erős szimbiózisban élek. Három éve költöztem Dunakeszire, de az új helyen is hamar megismerkedtem mindenkivel, belakom a teret, ahol élek.

– Mit jelent önöknek a Kötöttfogás? Közszolgálat, közléskényszer, mazochizmus, netán világmegváltó misszió?
Cs. S.: Mindez egyszerre. Szerintem hiányozna ez a hang a közéletből, ha nem volna. Másrészről én az egész életem a média és a politika közelében töltöttem, ebből nem lehet csak úgy lefalcolni, még akkor sem, ha előtte azért alaposan orrba vágták. Nekem van személyes felelősségem is, ácsoltam az Orbán-rendszert rendesen, ezért nem lehet most csak úgy letenni a lantot, meg kell próbálnom lebontani. Ráadásul ez egy jó közeg, inspirál a Magyar Hanggal való együttműködés is, szóval jól érzem magam benne. Mivel meggyőződésem, hogy az önkény fokozódni fog, van feladatunk bőven.

K. P.: Engem néha megüt a guta attól, hogy megint be kell jönni, és teljesen ingyen megcsinálni a műsort, de egy olyan világban élünk, amely szemmel láthatóan elnyomja a kritikát, megszünteti a közlési fórumokat. Egyedi, amit csinálunk, meg kell becsülni, amíg van. Én rettentő pesszimista vagyok, ennek ellenére hiszem, hogy valami hatása van annak, amit mi itt összepofázunk. Bárki ülhetne a helyünkön, de mivel mi ülünk itt, a mi felelősségünk, hogy kimondjunk dolgokat. Nem elég a kocsmában vagy akár a közösségi oldalon elmondani a véleményünket, ki kell használni minden, még rendelkezésre álló csatornát. Nem szeretek nagy szavakkal dobálózni, ez nem küldetés vagy közszolgálat, de ha az ember csinálni akar valamit, akkor élnie kell a lehetőséggel. Talán azért is jó, hogy úgy csináljuk, ahogy, mert ezzel bizonyítjuk: pénz nélkül is lehet jó dolgokat létrehozni. Minél többen próbálnak utánozni, annál jobb lesz az ország – csináljunk rengeteg saját kis médiát!

P. S.: Bennem nincs közléskényszer, de azért jövök el minden héten, mert van bennem egy hála a műsorban megismert társaim felé. Sokat változtam gondolkodásban nekik köszönhetően, megtanultam azt – jobb későn, mint soha alapon –, hogy adott esetben a másiknak is lehet igazsága, még ha nem is értek egyet vele. Megváltoztatta a világhoz való viszonyomat, és azért is jövök persze, mert kell egy szélsőjobbos figura a társaságba. Egy olyan szélsőjobbos, aki most már kevéssé véresszájú.

– A műsor indulása előtt megivott volna egy sört Konok Péterrel?
P. S.: Nem lett volna rá alkalom, mert fel sem merült volna a lehetősége. Most már nincs ennek semmi akadálya, nincs bajunk egymással.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/31. számában jelent meg, 2019. augusztus 2-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/31. számban? Itt megnézheti!