Meghalt a Schlecht. Fiatal volt, hatvanadik születésnapját még barátaival, volt kollégáival ünnepelte, aztán beütött a krach. Emlékszem, Schlecht Csaba egy fontos név volt a hírekből, aztán meg a Magyar Nemzet egy bizonyos régebbi korszakában egy kissé fantomszerű figura, aki a „hírekben szereplése ellenére” mindig kedvesen és mosolyogva köszönt vissza a folyosón. Ez korántsem volt mindenkire jellemző.
Aztán jöttek az új idők, Schlecht Csaba a Lánchíd Rádió főszerkesztője lett, az egykori „hírekben szereplése” miatt ment is a tanakodás, ebből mi lesz. Aztán pár nap, s a kollégák a nagy-nagy folyosó túlsó végéről azt kezdték pletykálni, hogy „te, ez a fickó tök rendes”, meg „te, egészen jó főnök, szót ért az emberekkel, nem okoskodik” és így tovább.
2017-ben a Magyar Nemzet is Schlecht Csaba irányítása alá került, akkor már nagyjából mi is ismertük őt, a nagy-nagy folyosó átellenében. Aggodalom akadt persze akkor is, nem is a személye, inkább a helyzet miatt. Hogy mi lesz a lappal, mi lesz közösséggel, velünk. Csaba főszerkesztő lett, én az egyik helyettese. Egyben tartotta a csapatot, első nap kiderült, hogy kiváló vezető és abszolút ember. Jó ember. Teljesen mindegy ebből a szempontból, ki mit írt, mondott, gondolt róla korábban.
Mindig kora hajnalban kelt, a 6-os híreket már hallgatta, minden nap bent ült a lap napindító értekezletén, de személye sosem volt terhes. Mindig elmondta: ehhez ti értetek jobban, nem akart okosabb lenni másoknál. Pedig okos volt, remekül vágott az esze, minden hírt ismert, bármiről volt véleménye, ha éppen a beszélgetés arra a témára terelődött. De sosem volt erőszakos, sosem emelte meg a hangját, érveivel, személyiségével vívott ki tekintélyt magának. Jellemző, fizikusnak vették fel az egyetemre, aztán mégis a történelem-népművelés lett a szakpárja.
Hiszem, hogy nagyon akarta a rádió és a lap túlélését is. Dolgozott érte, és hagyott másokat is dolgozni érte. Élt és élni hagyott.
Hogy ez lett a lap és a rádió sorsa, 2018 áprilisában, azon a bizonyos napon tőle tudtuk meg. De nem az ő döntése volt. Aztán neki is kivitte a posta az elbocsátó szép üzenetet, nem hitte, nem akarta hinni, hogy annyi év, évtized után ez a történet így ér véget. Akkor egy kicsit együtt haltunk mind.
De Csaba ebbe tényleg belerokkant. Először lelkileg, aztán egészségileg. Stroke-ja után már nem tudott felépülni, pedig éveken át küzdött. Június utolsó napjának hajnalán elment. Isten Veled Csaba, megtiszteltetés volt együtt dolgozni!
