Növekedési szempontból a 2023-as évre elveszett évként emlékezünk majd vissza. Ugyanakkor, amíg egyik szemünk sír a recesszió miatt, addig a másik azért nevet. A kilábalás pirkadatán állunk, ami lassú folyamat lesz. De ne szaladjunk ennyire előre, hanem elevenítsük fel újra, hogy milyen gazdasági események történtek idén.
Kezdjük is rögtön az egyik legfontosabb mérföldkővel: januárban 25,7 százalékon tetőzött az infláció, amely az elmúlt 25 év legmagasabb rátája. Amikor 2021 áprilisában az infláció kilépett a jegybank toleranciasávjából, talán senki sem gondolta, hogy még másfél éven át emelkedik. Pedig pontosan ez történt, hiszen a gazdaságot sorra érték az inflációs sokkok, mint a nyersanyagár-robbanás vagy a rendkívül bőkezű költségvetési politika. Végül, a belső kereslet összeomlásával januárban tetőzött az infláció, és az idei év már az áremelkedési ütem lassulásáról szólt. A dezinfláció az év első felében még lassú volt, majd az év második felében felgyorsult. Két rossz hír akad azonban: egyrészt, az éves átlag 17,7 százalék körül alakulhat, másrészt, attól mert az infláció csökken, az árszínvonal nem esik. Vagyis erre a megugrott árszintre rakódik majd rá a következő évek normalizálódó áremelkedése.
Az árak brutális ugrása megélhetési válsághoz vezetett, amely még mindig nem ért véget. A lakosság vásárlóereje 12 hónapon keresztül zuhant, amely a leghosszabb széria a rendszerváltás óta. Egy ilyen környezetben, amikor a reálbérek hónapról-hónapra csökkennek, a háztartások visszafogják vásárlásaikat, amely egyértelműen tükröződik a fogyasztási adatokban. Emellett felélik a tartalékaikat, sőt egyre többeknek kellett a megélhetésükhöz hitelt felvenni, ami látszik a személyi hitelek és szabad felhasználású jelzáloghitelek piacának bővülésében. Bár idén szeptemberben véget ért a reálbércsökkenés, és megkezdődött a kilábalás, mégis, ha az átlagbér vásárlóerejét nézzük, az nagyjából a 2020-as átlagnak felel meg. Tehát, amíg növekedés szempontjából egyetlen elveszett évről beszélhetünk, addig a bérek szempontjából három évet léptünk vissza.
A kiskereskedelmi forgalom az első három negyedévben nagyjából 9 százalékkal zuhant éves bázison és az eladások volumene is a 2020-as évet idézi. Az ipar belföldi értékesítési volumene 16 százalékkal maradt a tavalyi szint alatt. Az idei évet az ipar kétarcúsága jellemezte, mivel a belföldi értékesítések bezuhanása mellett az exportértékesítés csupán 2 százalékkal csökkent, ami jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a külkereskedelmi egyenleg pozitívba forduljon. A stabil exportértékesítés azért dicséretes, mert az idei évet pont a globális növekedés fékeződése, és így a gyengélkedő külső kereslet jellemezte, gondoljunk csak a kínai gazdaság lassulására.
Ugyanakkor a külkereskedelmi többlethez két összetevő kellett: egyrészt az export stabilitása, másrészt az importigény jelentős csökkenése, amelyet a fogyasztás és beruházás összeomlása, valamint az alacsonyabb energiaárak együttes hatása váltott ki. A második-harmadik negyedévben a folyó fizetési mérleg már pozitívba fordult, és jó eséllyel a teljes évet is többlettel zárjuk. Ez talán az év legnagyobb gazdasági meglepetése, hiszen sikerült ledolgozni a 2022-es év végén látott 8,2 százalékos GDP-arányos folyó fizetési mérleg hiányt, és magunk mögött hagytuk az ikerdeficitet.
Ezzel szemben van valami, aminek abszolút nem tett jót a belső kereslet összeomlása: a költségvetés. A fogyasztás visszaesése egyben a fogyasztáshoz kapcsolt (indirekt) adóbevételek – mint amilyen az áfa – csökkenését is jelenti, amely kiemelkedően fontos a magyar költségvetés számára. Mivel a költségvetési bevétel kicsit több, mint felét az indirekt adók teszik ki, ezért a kereslet bezuhanása komolyan meglékelte a költségvetést. Ebből kifolyólag hiába próbálta a kormány szorosabban fogni a gyeplőt számos beruházás leállításával, végül meg kellett emelni az idei GDP-arányos hiánycélt 3,9-ről 5,2 százalékra. Ugyanakkor úgy látjuk, hogy még ennek teljesítéséhez is jelentős javulást kell látnunk az év utolsó két hónapjában.
Ha már bizonytalanság, akkor nem mehetünk el szó nélkül az év leghúzósabb – még mindig folyó – vitája mellett, amely az uniós pénzek sorsáról szól a kormány és az Európai Bizottság között. Túlzás lenne azt mondani, hogy egy év alatt nem történt előrelépés az ügyben, de még mindig a források folyósítására vár mindenki, ahogyan azt egy éve ilyenkor is tettük. Mostanra már végképp a célegyenesben vagyunk, hiszen az igazságügyi reformok teljesítésével a végső zöld lámpára várunk, amit véleményünk szerint még az év vége előtt megkaphatunk.
Az idei év a gazdaságpolitikai vezetők összezördüléseitől sem volt mentes. A vita tárgya nem más, mint a reálkamat. A jegybank szerint ennek pozitívnak kell lennie ahhoz, hogy az inflációt sikerüljön leszorítani a célra. Annak ellenére, hogy az idei évben az MNB folyamatosan lazított, ezt alapvetően óvatosan tette, úgy, hogy a monetáris politika mindvégig szigorú, a gazdaságot fékező állapotban maradjon. A szigorú irányultságot pedig a pozitív reálkamat is tükrözi, amely az elmúlt évtizedhez képest újdonság, és véleményünk szerint a következő évek meghatározó eleme lesz, hiszen ez az árstabilitás elérésének kulcsa. A pozitív reálkamat a jelenbeli fogyasztással szemben megtakarításra ösztönöz, amit fogyasztásban érdekelt gazdaságpolitikusok erőteljesen kritizálnak, még akkor is, ha az veszélyezteti az árstabilitást. Ez az ellentét jövőre is fennállhat, tehát van, amiben nem lesz új a nap alatt 2024-ben sem, és így a nemzetközi befektetőknek is mindig lesz min rágódni.
2023-ra úgy emlékezhetünk, amely az az év volt, amikor a technikai recesszió már véget ért, de a megélhetési válság még nem. A válság definíció szerint rosszat jelent, mert arra kényszerít bennünket, hogy kilépjünk a komfortzónánkból, és feladjuk korábbi kényelmes életünk kisebb-nagyobb hányadát. Ugyanakkor a válság lehetőség is a megújulásra, a régi eszközök és módszerek lecserélésére, és az annak helyébe lépő új, remélhetőleg jobb jövőkép kialakítására.
