Kétségtelen, a magyar történelem egyik legizgalmasabb korszaka az a bő másfél évszázad, amikor az Oszmán Birodalom a magyar szempontból tragikus 1526-os mohácsi csatát követően elfoglalta a Magyar Királyság középső részét és Erdély is a befolyásuk alá került. A várháborúk és a törökökkel szembeni csatározások korszaka ráadásul nem is 1526-tal kezdődött, és nem ért véget Buda 1686-os visszavívásával, az oszmánok ugyanis közel négyszáz esztendőn át meghatározó szerepet játszottak a korabeli magyar kül- és katonapolitikában.
Hangsúlyos volta ellenére, és a mohácsi nemzeti tragédia aktuálpolitikai felhangjai miatt a korszak kutatása sose volt egyszerű. Összefüggéseiben, forrásainak feltérképezésében pedig sokáig talán többre is hivatott lett volna, mint amekkora figyelem Mohácson kívül erre a korszakra irányult. Az elmúlt időszakban szerencsére javult a helyzet, egyre többen és egyre hangsúlyosabban foglalkoznak a török hódoltság korával, aminek talán a mohácsi vész közelgő 500. évfordulója is nagyobb nyomatékot ad. Egyre több forrás lát napvilágot magyar fordításban, és az elmúlt években számos hiánypótló kötet jelent meg a korszakról.
Ugyanakkor továbbra is problémát jelent, hogy a nemzetközi kutatás gyakran megfeledkezik a magyar harcszíntér oszmán geopolitikai fontosságáról. Arról, hogy az, ami a Magyar Királyságban történt kihatással volt a Földközi-tenger térségében zajló folyamatokra. A 16. század első felének három kulcsfigurája V. Károly német-római császár és spanyol király, I. Ferenc francia király és I. Nagy Szulejmán török szultán. Az ő vetélkedésük határozta meg Európa korabeli sorsát. E Habsburg-francia egymásnak feszülésbe – ahol a török szultán, valamint a Károly öccsével, a szintén magyar királynak választott I. Ferdinánddal szemben 1540-es halálig az utolsó nemzetinek tartott magyar király, Szapolyai János Ferenc szövetségeseként, a Habsburgok ellenlábasaként kapcsolódott be – Magyarország nem számított félreeső harcszíntérnek. Erre az erőmegosztó kulcsszerepére, amely a császári csapatokat volt hivatott gyengíteni a Mediterráneum térségében, legutóbb a washingtoni Georgetown Egyetemen tanító Ágoston Gábor angolul, majd magyarul is megjelenő Az oszmán hódítás és Európa című kötete hívta fel a figyelmet.
Mindezekkel összefüggésben ugyancsak fontos és izgalmas, miként látták a török történészek a hódoltság korszakát. Ezt hivatott bemutatni a korszak ismert kutatójának, Tayyib Gökbilginnek az Oszmán-magyar kapcsolatok – Hatalmi harcok Európában címmel magyarul megjelent tanulmánykötete. Ugyan az Ankarában hungarológiai tanulmányokat is végző, a magyar kutatókkal, szakmai körökkel egész életében jó viszont ápoló neves történész 1981-ben elhunyt, írásai ma is jól forgathatók. A tanulmányokból kiderül, milyen szerepe volt Magyarországnak és Erdélynek a korabeli diplomáciában, de betekintést nyerhetünk abba is, hogy milyen volt az élet Budán a török fennhatóság alatt.
A kötet talán egyetlen gyenge pontja, hogy jó lett volna több, a tanulmányokban megjelenő személy nevét a ma a magyar kutatásban és szakirodalomban használt formájában használni. Verantius például nem egy kalandor németalföldi humanista volt Habsburg zsoldban, hanem a délszláv származású Verancsics Antal esztergomi érsek, kiváló diplomata, a korabeli magyar történetírás nagy pártolója, aki fiatal korában előbb Szapolyai alatt tevékenykedett, majd több Habsburg követséget is vezetett az Oszmán Birodalomba. Ettől függetlenül Gökbilgin tanulmánykötete hiánypótló alkotás, kiváló párja, török tükörképe Ágoston kötetének, amit érdemes mindenkinek olvasnia, akit egy kicsit is érdekel a korszak.
M. Tayyib Gökbilgin: Oszmán-magyar kapcsolatok – Hatalmi harcok Európában. Napkút Kiadó, 2022. 3990 Ft
