A második világháború egyik legvitatottabb kérdése, hogy a szövetségesek bombatámadásai a német, japán városok és csatlósaik ellen erkölcsileg és katonailag indokolhatók, jogosak voltak-e. Itt korántsem csupán a Hirosimára és Nagaszakira ledobott két atombomba moralitásáról van szó, hiszen ezeknél a katasztrófáknál összességében sokkal több ember halt meg a hagyományos robbanószerekkel végrehajtott ezernyi egyéb (terror-) bombatámadásban, amelyek a kőkorszakba taszították vissza a japán városok jelentős részét, és esetenként pár óra alatt civilek százezreit ölték meg a legborzalmasabb módon (milliók éghettek el élve a gyújtóbombák okozta pokolban). A bombák egyértelműen tömegpusztító fegyverek voltak.
Malcolm Gladwell újságíró számos történésszel beszélgetve írta meg Bombázómaffia című könyvét, amely arról szól, hogy az amerikai légierő tisztjei, illetve a hozzájuk csapódott csodabogarak, zsenik és mentális zavarban szenvedők (ezek a jelzők sokszor ugyanazt az embert takarták) hogyan tették a légierőt, azon belül a bombázókat a háború egyik legfontosabb csapásmérő erejévé.
A második világháború előtt – nyilván a repülők és a bombák fejletlensége miatt – a légierőt nem tartották túl sokra a katonai stratégák. Voltak azonban néhányan – Gladwell ábrázolásában: látnokok –, akik meg voltak győződve arról, hogy szisztematikus innovációval, intuícióval és bátorsággal olyan precíziós bombatámadásokat lehet indítani az ellenség városainak katonai célpontjai ellen, amelyek ellehetetlenítik a további hadviselést. Magyarul – hitték ezt a bombázások teoretikusai – magasan a levegőből is meg lehet nyerni a háborút, sok millió katona és civil szörnyű halála nélkül.
Mint tudjuk, ez a terv végül csak részben vált be: a földi vérontás nem volt elkerülhető (bár Japánt végül nem kellett centiről centire elfoglalni), és a legtöbb második világháborús bombázásról sem a sebészi precizitás jut először az ember eszébe. A Bombázómaffia narratívája szerint a háború amerikai bombázóstratégiájában bekövetkezett hátraarc alapvetően két repülőtábornok, Curtis LeMay és Haywood Hansell csatájának volt betudható. Hansell volt közülük a humánusabb, ő a precízióra és a polgári lakosság megkímélésére helyezte a hangsúlyt – nagy kár, hogy Gladwell értelmezése szerint ezzel a magasztos hozzáállással csúfosan megbukott.
Ezután adták a bombázók irányítását LeMay kezébe, akinek nem voltak különösebb aggályai pár millió civil élve elégetése ellen. A háború morbid valóságát jól mutatja, hogy ez a megközelítés vált be – már ha elfogadjuk azon hadtörténészek ítéletét, akik szerint, bár nem volt szép, amit a bombázók tettek például Japánnal, de meg kellett tenni, mert ezzel lerövidítették a háborút, ami nemcsak szövetséges, de japán életek millióit is megóvta (ezen érvelés szerint, ha a háború még 1945–46 telére is kinyúlik, akkor fél Japán éhen halt volna). Gladwell is osztja ezt az álláspontot, így LeMay tábornok nem brutális háborús bűnösként jelenik meg a könyvben (ellentétben sok egyéb ábrázolással), hanem szinte hősként, de legalábbis határozott és racionális vezetőként.
A Bombázómaffia szinte letehetetlenül izgalmas olvasmány, Gladwell nagyon rátermett író, munkája révén a háború e fejezete tényleg annyira pergőnek, fordulatosnak tűnik, mint egy thriller – annak minden toposzával és archetípusával együtt. A stílusán érződhet, hogy ez a könyv eredetileg hangoskönyvnek – régi nevén: rádiójátéknak – készült, mert az író egy podcasteket gyártó cég alapítója is. Csak később adták ki írott formában is. Aki elkezdi a könyvet, valószínűleg pár óra alatt ki is végzi, és a végén bánni fogja, hogy alig 170 oldal. Különösen az fogja bánni, aki ezért a rövidke, csupán néhány fekete-fehér képet tartalmazó könyvért 5900 forintot fizetett ki – mert bármenynyire is jó a kötet, az ár teljességgel indokolhatatlan.
Malcolm Gladwell: Bombázómaffia. Ford.: Kenyeres Anna. HVG Könyvek, 2023. 5900 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/26. számában jelent meg június 30-án.
