Tandori Dezső veti fel emlékezetes kétsorosában: „Némaság a hang helyett. / De a némaság mi helyett?” A kérdés megfogalmazódhat bennünk Fehér Renátó harmadik verseskötetét olvasva. Annál is inkább, mert egyik szövegében meg is idézi Tandorit. A költő a megszólalás és elnémulás, a nyelvbe kapaszkodás és a szavak nélkül maradás kérdéseit kutatja. Ahogy a témakörhöz illik: kísérletezik.
Akad itt bőséggel formai különlegesség. A Rabszolgakórusban például Verdi Nabuccójának III. felvonásával találkozunk, csakhogy a kórus szövegéből szinte minden ki van sötétítve. Néhány szó marad csupán, többek közt a „zengjen”, a „feltámadt ének” és az „adjon hangot”. A Nyelviskola című verset, melyben a különböző elsajátítandó nyelvek az angoltól az eszperantón át a jelnyelvig jutnak (majd zárulnak az afáziával), például vissza is vonja. „Végül kudarc. Kihúznám” – értékeli egyszerre a verset és az abban célul állítottakat. A Torkolatcsönd verseire általában is ez lesz jellemző.
Kérdéses, a megszólaltatás végül lehetségessé válik-e, van-e pozitív kifutása a próbálkozásnak. Ahogy az is, hogy a megszokott versformán való túllépés elvezethet-e céljához. Ha a gyerekkori kockás füzetre, szótagolva palimpsztesztet alkotunk, közelebb kerülünk a nyelvelsajátítás idejéhez? Ha versként befényképezzük a gyerekkori(-nak tűnő?) írást, megértünk valamit? (Ezt a szöveget: „Leszoktattak arról, hogy / bal kézzel írjak / verset.”) Még a szerző fényképe helyén is egy kiskori fotó áll, ezzel hozva közelebb a beszéd és írás megtalálásának időszakát. A versekben pedig megszólít vagy megszólaltat olyanokat, akik már nincsenek köztünk, Térey Jánostól Kántor Péterig. És hangot ad azoknak is, akik társadalmi státuszuknál, netán üldöztetettségüknél fogva nem tudnak szólni. Kiemelkedik közülük például a 2009-es cigánygyilkosságok két áldozata, a 28 éves Csorba Róbert és ötéves fia.
Ki szólalhat meg a saját érdekében, ki fejezheti ki jogos panaszát, ki adhat számot emlékeiről? Hasonló kérdéseket vizsgál jelen kötetében Fehér Renátó, sokszor valóban „túlkísérletezve” a dolgot, de végig érdekes, autentikus módon. Megidéz olyanokat is, akiknek már utána kell nézni. Köztük említhetjük Clive Wearing brit zenetudóst is, aki retrográd amnéziával küzdött, így gyakran hitte, hogy csak nemrég ébredt fel kómájából. A „Minden rendben. Waldsee” története is tragikus: az auschwitzi raboknak a meggyilkolásuk előtt üzenniük kellett rokonaiknak, mintha teljesen jól lennének, és épp Waldseeban tartózkodnának. Olyan történeteket, emlékeket hoz képbe a költő, amelyek nem feltétlenül ismertek a szélesebb közönség számára, pedig ezek a tragédiák itt történtek, a közvetlen közelünkben. A szerző pedig jól ismeri azt, amiben élünk, ezt tanúsítja például a Kemény István köszöntésére írt verse is. Gyorsan végigolvasható, ugyanakkor tartalmas kötet a Torkolatcsönd, továbbra is fontos odafigyelni Fehér Renátó munkásságára.
Fehér Renátó: Torkolatcsönd, Magvető, 2022, 2499 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/19. számában jelent meg, május 12-én.
