Ma már tényleg úgy van, hogy ahová csak lépünk, önéletrajzi elbeszélésbe botlunk. A legtöbbször persze nem is tudatosítjuk ezt magunkban, a Facebook-posztban történő kitárulkozást pedig nem kötjük össze a négyszáz oldalas biográfiákkal. Miközben amekkora élvezettel faljuk ezeket a szövegeket, épp annyira szeretünk ítélkezni a megszólalók személye, illetve kitárulkozásuk mértéke felett.
Gács Anna tanulmánykötete pontosan végigveszi, miként változott ezeknek a vallomásoknak a befogadása az elmúlt évtizedekben. Mindez persze nemcsak az önéletrajz, de a nyilvánosságban való megjelenés kapcsán általában is érdekes lesz. Hiszen az internet megjelenésével, illetve előbb a blogok, majd a közösségi oldalak térhódításával szeretjük azt gondolni: rendkívüli mértékben demokratizálódott közéletünkbe bárki beleszólhat, aki csak nethozzáféréssel rendelkezik. A privát történetek sokasága viszont egyes félelmek szerint nem hoz létre nagy egészt, másrészt relativizálja, kiüresítheti az egyes megszólalásokat. Amitől William H. Gass amerikai szerző tartott két és fél évtizeddel ezelőtt: annyi az önjelölt elbeszélő a színpadon, hogy a nézőtéren már nincs is senki, „üres nézőtér előtt visszük színre a személyünket”, idézi Gács.
Ez a fajta elitista előfeltevés megjelenik tudósoknál és hétköznapi fogyasztóknál egyaránt. „Mi közünk van hozzájuk, és meddig van közünk hozzájuk”, az irodalomkritikus szerint ez a kérdés merül fel folyamatosan. A válaszunk attól is függ, mennyire tekintünk tömegtermékként, vagy épp nagyon is hiteles vallomásként az adott szövegre, videóbeszámolóra. Szorosan összefügg ezzel, milyen hatást várunk, a kötet címe pedig nagyon pontosan összefoglalja, a legtöbbször milyen céllal merülünk el mások életében. Ami több kérdést felvet azzal kapcsolatban, meddig van jogunk mások életében kutakodni, mennyire öncélú ez, felelősséggel tartozunk-e egy ismeretlen iránt, ha szembesültünk az őt ért sorscsapásokkal.
Gács egy nagyon is konkrét példát hoz, a rasszizmusától megszabadult kamaszfiúét, aki házi feladatként mondta videóra azt, a szkinhedzenekaroktól hogyan jutott el családja zsidóságának felfedezéséig. Kell-e innentől követnie a fiú sorsát? Nagyobb felelőssége lesz onnantól, hogy a vallomást beépíti irodalomkritikai munkásságába?
Egyáltalán, milyen befogadói közegre számíthat egy önéletrajzi elbeszélés? A hasonló videós projektek egy-egy kisebb közösség épülésére szolgálhatnak, ironikus módon akár most is hasonlóképp, mint az internetkor hajnalán. Ahogy Bryan Alexander és társai tették egy 2011-es projektben: lelkesen szkennelték a fotókat, a kész filmeket egy elsötétített tárgyalóban mutatva be DVD-n. „Van valami groteszk ezekben a sorokban, (…) vajon miért érezheti valaki, aki kamaszkorában BASIC-ben írt számítógépes játékokat, az 1990-es években pedig digitális eszközöket használt az irodalomtanításban, hogy új és régi összesimulását 2011-ben ilyen irodalmiaskodó, bumfordi egyértelműséggel kell bizonygatnia”, veti fel Gács.
Izgalmas ez, ahogy a mind jobban virtualizálódó világ elől menekülve visszatérnénk a régi formákhoz, a megszokottabb közösségekhez, történetmesélési módszerekhez. Hasonlóképp működhet ma egy-egy kerekasztal, csapatépítő tréning, anonim gyűlés. Eközben ami évtizedekkel ezelőtt radikális tettnek számíthatott, ma már jóval kisebb visszhangot vált ki: példaként merülnek fel a kismamablogok, vagy épp a női test tabusértő reprezentációi. Ilyenkor merül fel a kérdés, problémás-e az, ha a hasonló elbeszélések célja nem a szubverzió, sokkal inkább egyfajta életmód-megmutatás. (Árucikké tétel? És ha igen, a felforgató célú termék talán nem ezt teszi?)
Izgalmas, sokrétű tanulmánykötet Gács Annáé, számos fontos kérdést feltesz mind a nyilvánosságban való megjelenésről, mind a saját tapasztalataink elbeszélhetőségének lehetőségeiről.
Gács Anna: A vágy, hogy meghatódjunk, Magvető, 2020, 3499 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/25. számában jelent meg, június 18-án.
