Kerényi Károly kötete (Fotó: Lakner Dávid)
Lelet című rovatunkban talált könyveket veszünk elő a magyar múltból. Könyveket, amelyekről már nem beszélünk, pedig nagyon is érdemes lenne.
Napjaink pszichológusai is sokat tanulhatnának Kerényi Károly platonikus tréfájából. Az elmúlt évek sokat használt kifejezése, a narcizmus kapcsán is új szempontokat kapunk – ami nem kis dolog. A szerelem filozófiáját illetően az elmúlt években leginkább Byung-Chul Hant volt érdemes forgatni. Ahogy fontos irodalma van a területnek Platón Lakomájától Boros Gábor munkásságáig. Az előbbihez hasonlóan Kerényinél is találkozunk Alkibiadésszel, de főként Szókratésszel és Diotímával, akik ketten azt kutatják, miben áll a szerelem valódi ereje. A neves klasszikafilológus kreált is magának egy antik szerzőt, Pseudo-Antisthenést, az ő nevében közölve 1943-ban ezt a kis könyvecskét. A játék olyan jól sikerült, hogy lánya, Kerényi Grácia későbbi utószavában azt írta, elsőre maga is elhitte a dolgot.
Kerényi Károly ezzel a könyvvel vett búcsút Magyarországtól: azt gondolta, csak egy évre utazik Svájcba, de végül ott is halt meg harminc évvel később. A tudomány embereként idő kellett számára, hogy megengedje magának ezt a kis könyvecskét. Érdemes is elmerülnünk vallástörténeti vagy épp ókortudományi munkásságában, de a Beszélgetések a Szerelemről ugyanúgy méltó a forgatásra.
Szókratész és Diotíma hitelesen megírt párbeszédében a magunk szerelme kerül szembe a más szerelmével. Egészen revelatív, közben mégis szórakoztatóan megfogalmazott állításokat kapunk: „DI. Szerelmese-e tehát az önmagának, aki önmagának akarja a jót? SÓ. Mindannyiunkat ilyen szerelmseknek találsz, ó Diotíma! DI. Nemde tehát így kell érteni a klarosi Apollón jóslatát? SÓ. Melyiket? DI. Amelyet a núbianai Philipposnak adott a szerelemről: »Soha, senki sem lehet szerelmes vágytárs nélkül.« SÓ. Nem értem, ó Diotíma! DI. Ugyanis az maga, akit szeret, a leghőbb vágytársa a szerelmesnek.”
Az első európai költő
Hová tűntek az ősi dalok, amelyeket Orpheusz énekelt, s amit értett ember és állat is, amiben ember és természet még egy volt? Elfelejtettük.
Kinek is akarunk voltaképpen jót? És szerezhetünk-e úgy örömet szerelmünknek, hogy közben magunknak – akarva? akaratlanul? – nem okozunk ugyanúgy? Szókratésszel együtt persze rögtön hajlanánk a magunk szerelmét elvetni mint a szerelem alacsonyabb rendű formáját. Diotíma adja meg itt is a választ, hogy a kettő valójában együtt létezik: „Ezért a Szerelem, amellyel szeretik egymást, a maguk szerelme és a másik szereme egyszerre, amiképpen édes térdeinket szeretjük a magunk szerelmével, mert hasznosak nekünk, s ezáltal az ő szerelmükkel is, hiszen részeink magunknak. Egy ez a Szerelem, és mégis kétféle, a középen, amint már mondottuk. És a testrészeinknek nincs külön gondolkodása és lelke, vagy legalábbis nem különböztetjük meg magunkban, bár az akaratukat külön-külön is érezzük”.
Aztán persze elhangzik, hogy most a magunk szerelme uralkodik az emberek között, tízezer alakban, rettenetesen. Ennek viszont mégsem kell azt jelentenie, hogy magunkat teljesen száműznünk kell, szolgaian másért élni kizárólag. Annak is meglehet persze a szép szentsége, de a földi szerelem inkább egységre törekszik. Kerényi kis könyvéből többet tudunk meg magunkról, a másikról, az elköteleződés szükségességéről is.
Kerényi Károly: Pseudo-Antisthenés – Beszélgetések a Szerelemről. Helikon Kiadó, 1983
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/43. számában jelent meg október 25-én.
