Búcsú a tizenkilencedik századtól

A múltkor a Vérmezőn, a magyar jakobinusok emlékhelye körül keringtem, nem messze az egykori emelvénytől, amelyen már nem áll Kun Béla szobra, aki bizonyos értelemben mégiscsak az ő szellemi unokájuk, és még mindig nem a legrosszabb fajtából, mint utóbb kiderült. Ahogy így járkálok fel-alá a szűk téren „a leghosszabb évszázad” vége és eleje közt (1789-től 1914-ig szokták számítani), először értem meg azokat, akik szerint egész tizenkilencedik századi szellemi örökségünk hirtelen elavult. De nem azért, mintha megváltozott volna hozzá a viszonyunk – például modernből posztmodern emberekké lettünk volna vagy ilyesmi –, hanem éppen azért, mert mindenestül olyanok maradtunk, amilyennek ők bennünket kitaláltak. A huszadik század, minden mozgalmassága ellenére, lényegében nem volt egyéb, mint a tizenkilencedik század uralkodó eszméinek megvalósulása, végső következetességgel, egészen az önfelszámolásig. A teljesült három kívánság abból a bizonyos gonosz meséből: „Nőjön a kend orrára!”

Mi a tizenkilencedik század jövője voltunk. Ezért nincsen saját jövőnk, mi voltunk a jövő. Mert ennek a szónak sosem volt olyan kézzelfogható realitása, mint az ő számukra. Soha nem készült az európai emberiség olyan várakozásteli izgalommal az elkövetkezendőkre, mint ők. A tizenkilencedik században éppen a jövő volt a leginkább tizenkilencedik századi. A legnagyobb szellemi teljesítményeket ez hatja át, saját világukat a jövőre hivatkozva utasítják el mint érvénytelent. Aki magát a korszakot enélkül magyarázza, nem érti meg. A haladás mítoszát sem önelégültségük teremtette, hanem az elszánt, türelmetlen remény. Paul Valéry már a kilencszázharmincas években észreveszi: az a baj, úgymond, a mi korunkkal, hogy már a jövőnk sem a régi. Pedig körülötte még a különféle tudományos, politikai, művészeti avantgárdok szinte tobzódnak a beígért jövő valóra váltásának bősz igyekezetében.

Ami a felvilágosodás befejezhetetlen projektumából még megmaradt, a romokat, válogatás nélkül és az eredeti architektúrával mit sem törődve beépítettük a késő modern jóléti állam acél- és betonalapzatába, egy inkább merevnek és törékenynek, mintsem tartósnak bizonyult szerkezetbe. Az idő azonban kérlelhetetlenül haladt velünk tovább – visszafelé. A késő újkor mintha a kora újkorhoz kezdene hasonlítani.

Ha nem volnánk magunk is, ki-ki a maga módján, javíthatatlan tizenkilencedik századiak – már aki közülünk egyáltalán még valamilyen –, látnunk kellene, hogy e rövid két-háromszáz esztendei viharos kísérletezgetés után nagyjából ugyanúgy hagytuk a történelmi világot (a természetiről most inkább ne beszéljünk), amilyen a felvilágosodás előtt volt. Vegyük sorra talán.

Fajunk kiszolgáltatottsága a természeti kényszerűségnek mit sem változott. Ma, amikor az emberi élet biológiai feltételeinek drámai romlásával kell számolnunk, és a természeti erőforrások kimerülése fenyeget, ez a kiszolgáltatottság nyomasztóbb, mint volt az ipari forradalom előtt.

Az európai civilizáció hódításának nyomait a népesedési katasztrófa tengerként mossa el. Európa visszaszorul saját határai közé és védekezésre rendezkedik be. A túlélés elégtelen eszközeiért vívott élet-halál harc a világrészeket ismét eltávolítja egymástól. A folytonos terjeszkedésre és egyre tömegesebb termelésre alapított gazdasági-társadalmi rend azonban nem éli túl előfeltételei megszűnését.

A polgári társadalmat egyesítő nemzetiség eszméjét relativizálja, hogy a kommunikáció új, helyhez többé nem köthető intézményei egyszerűen nem vesznek tudomást a nemzetállami keretek létéről. Hogy jönne ahhoz az ilyen vagy olyan határok között élő közösség politikai elhatározása, hogy korlátozza egy (cég)birodalom vagy egy (információs) kamarilla hatalmát? Ez a gondolat ma egyesek szemében ugyanolyan abszurdum, mint volt az abszolút monarchia jogfilozófusai szemében.

A racionális uralom helyébe ismét ellenőrizhetetlen tekintélyek kultikus tisztelete lép. Uralmuk nem e világi legitimációját a média-vallás biztosítja. A viszonyok transzcendens, tehát emberi akarattal megmásíthatatlan rendjét barokk pompájú, a határtalanság illúzióját keltő elektronikus kulisszavilág jeleníti meg. Az interaktivitás csalóka látszata totális azonosulást ígér a látvánnyal, de a nézőnél százszorta valóságosabb virtuális lények másvilágába csak eksztázis és önfeladás révén juthatunk.

Barokk ez is: az igazi posztmodern művész, amikor nem a hatás embert és istent kísértő szélsőségeiben mozog, akkor az egyáltalán-még-mondható határait ostromolja önkínzó következetességgel. Érzékiség és képrombolás, túlhajtott spekuláció és kiszámított technikai mesterkedés – a magát modern utáninak, sőt művészeten túlinak hirdető új avantgárd legtöbb mentsége-leleménye a velejéig manierista. S nem a tizenhetedik századdal rokonítja-e korunk egész szellemiségét a mindent lebíró, de önmagával meghasonlott értelem semmibe futó diadalútja?

A gazdagság végképp elszakadt a gazdaságtól, mármint a javak előállításától. Lássuk be végre, hogy a kettő között vélt összefüggés csupán a Harmadik Rend rövid életű önös ábrándja volt! Ma már „pénzügyinek” is csak forma szerint nevezhetők azok a tisztán hatalmi tranzakciók, melyek az igazi gazdagság egyedüli forrását képezik (és egy tollvonással teszik semmivé az „előállítók” iparkodását). Az ultima ratio regum, persze, ezúttal is csak végszükség esetén kerül elő, teszem azt, ha valaki képtelen ésszel felfogni a játékszabályok célszerűségét, amelyek a szegények szegényedését és a gazdagok gazdagodását kényszer nélkül, automatikusan biztosítják. Az uralkodó elit világméretű és cseppet sem vértelen számháborúkban érvényesíti absztrakt túlerejét. Ez a túlerő biztosítja előjogaikat a földi javak összességének kizárólagos élvezetére. Hatalom a gazdagság egyedüli forrása: szabad rendelkezés mások szolgálataival, a testükkel és a lelkükkel. A gazdagság pedig az érzéki élvezetek bősége, melyeket a hatalom nyújtani képes. Az esztelen tékozlás, a hivalkodó és örömtelen érzékiség – noblesse oblige. (Ismerős ez a filozófia a kora újkor udvaroncainak.)

Végül nem kerülhette el a sorsát a tizenkilencedik század költőinek és filozófusainak kedvenc eszméje sem, a százszor szent szabadság. A tudományos társadalomszervezés egészen tizenhetedik századi módon – more geometrico – bánik el vele, mikor az egyén szabadságát a feltételesen rendelkezésére bocsátott biológiai gépezet karbantartására és hasznos üzemeltetésére korlátozza.

Ezzel együtt járt a szabadság szubjektumának, azaz a tudatos személyiségnek visszavezetése a kéjvágy és a halálfélelem (végső soron irracionális, megoszthatatlan élmények) szubjektumára. A személyközi érintkezésben ekkor a hangsúlyt át kellett helyezni a célok értékeléséről az eszközök értékesítésére. S miután az egyén közvetlen felelősséggel ezután már csak a saját jólétéért tartozott, a közösség szempontjából célszerű együttműködés fenntartásának felelősségét át kellett hogy vegye a kommunikációs rendszerek automatikus önszabályozása. Így lett az ember tudatlan, és a tudás embertelen. A választás szabad, ámde a szív üres.

Végül a kritikai gondolkodás ízekre szedte saját tulajdon alapjait, de összerakni nem tudta többé. A történelmet az ész ítélőszéke elé citálta, csakhogy a tárgyalás elmaradt: a bírák azóta sem tudnak megállapodni, milyen alapon ítélkezzenek. Oda lyukadtak ki, hogy az ítélet igazsága a nyelvhasználat választott szabályaitól függ, a szabályok megválasztása a beszélők élettörténetébe ágyazódik, történeteik értelméről azonban csak akkor folytathatnak párbeszédet a megegyezés reményében, ha előzetesen egyetértésre jutottak a hiteles elbeszélés szabályairól. A tudás kígyója a saját farkába harap. Marása halálos.

A technológiai észszerűség uralmával az ipari tömegtársadalmak merőben új korszaka kezdődött, a fordulat mibenléte azonban kimondatlan maradt. A működés igazolására továbbra is a múlt századi – felvilágosult, romantikus, liberális – fogalomkészletet vették igénybe. A bűvészinas abban a hiszemben kotyvasztott tovább, hogy ő a fausti ember.

Részlet a szerző most megjelent, azonos című esszékötetének zárótanulmányából