Könnyű a dolgunk, ha három mondatban össze kívánjuk foglalni Max Porter bemutatkozó regényének történetét. Egy család három tagja, apa és két fia próbálja feldolgozni azt az iszonyú hiányt, ami az anya-feleség halálával rájuk szakadt. A gyásznak pedig látható arca lesz, a szeretett nő helyére ugyanis egy csúfolódó-nyomasztó, máskor megértést színlelő varjú költözik be. Idővel valóban könnyebb lesz? Vagy csak még fájdalmasabb, ahogy egyre reménytelenebbül próbálják felidézni az egykorvolt boldogságot? Van szabadulás a tollas állattól, ami sötétséggel tölti meg a régen szeretettel teli konyhát, fürdőszobát és lépcsőfordulót?
Debütáló kötetével nagy sikert aratott Porter, nem véletlenül. Ereje épp abban rejlik, hogy jól ismert, sokak által megírt és megélt témát sikerült váratlanul új megközelítésből, friss nyelvvel és végtelen empátiával megfognia. Bár a magyar címváltozat bánatról szól, pontosabb lenne talán gyászról beszélnünk. (Amint a „grief” elsősorban ezt jelenti.) Főleg azért, mert a regény szempontjából fontos lesz a két érzés közti egyértelmű különbség. És az, hogy mit vár el tőlünk a társadalom, milyen viselkedést tart helyesnek a környezetünk.
Gyászolj két-három hónapig, fél vagy egy évig, aztán: lépj tovább. Persze, a bánat (bánkódás) kitarthat egész életen át, szépen a háttérbe tolva, kivételes alkalmakkor engedve az emlékezésnek. De egész hátralévő életünkben az elhunytat siratni? Beleragadni egy állapotba, onnan soha többet nem mozdulva? Mint az özvegyek, akik fél évszázadon át férjük (vagy ritkábban feleségük) emlékének élnek? Ezt már jóval kevesebben tartják egészségesnek, és így elfogadhatónak. A „gyászmunka” mint fogalom létezése is azt mutatja, hogy ezt is egy feladatnak tekintik sokan, amit idővel le kell tudnunk. Porter regénye viszont fájdalmasan pontosan mutatja, hogy ez nem ilyen egyszerű.
Persze, az idő valóban gyilkos dolog. Enyhíti a gyötrelmet, akár vágyunk a feloldozásra, akár – az elhunyt iránti odaadásból – benne maradnánk örökké. Végül sokszor arra jutunk, hogy a szeretett személy sem örülne, ha így látna bennünket. Ő is azt kívánná, hogy űzzük el azt a varjút, bármennyire is megszoktuk a jelenlétét. És talán meg is tesszük, de többé már nem leszünk ugyanazok.
„Régebben azt hittük, egy nap majd betoppan, és közli, hogy az egész csak próbatétel volt. Régebben azt hittük, mindketten ugyanannyi idősen halunk meg, mint ő. Régebben azt hittük, lát bennünket a tükrök túloldaláról. (…) Vigyáztunk arra, hogy megöregítsük, hogy sose ejtsük csapdába. Hogy nagymamának hívjuk, amikor apa nagypapa lett” – halljuk a fiú szólamát. És az apáét, a fájdalomtól tehetetlenné váló férjét, valamint a varjúét, a zavaros hangú, folyvást csúfolkodó, mindenre rátelepedő sötét árnyét.
Nem könnyű sokszor a kötet nyelve, mi is belegabalyodunk a szavak áradásába, amik – tudjuk jól – az üvöltő némaság helyett, pótszerként vannak jelen, a maguk nyilvánvaló értelmetlenségében. Majd kitisztul a kép, és megrendülünk a halál hétköznapiságától. És a fiúkkal együtt üvöltenénk mi is, hogy ez így nincs rendben: „Ezért, amikor apa elmondta, mi történt, nem tudom, a tesómnak mi járt a fejében, én viszont ezt gondoltam: Hol vannak a tűzoltóautók? Hol van az ilyenkor kötelező hangzavar és lárma? (…) Sisakos férfiak kellenének, akik a válság új, drámai nyelvét beszélik. Dobhártyarepesztő zajok kellenének, meghitt londoni otthonunkba nem illő, tökéletesen idegen zajok. Nem volt tömeg, és nem voltak egyenruhás idegenek, és nem volt új nyelve a válságnak. Pizsamában maradtunk, és az emberek meglátogattak minket, és mindenféle holmikat adtak nekünk. Szünet és iskola eggyé vált.”
Hamar a kötet végére érhetünk, és bár olvasni is fájdalmas, mégis azonnal kezdenénk újra. Mert Porter mindannyiunk nevében szól, elvezetve minket egy olyan tájra, aminek leírására legtöbbször szavaink sincsenek.
Max Porter: A bánat egy tollas állat, fordította: Totth Benedek, Jelenkor, 2020, 2999 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/6. számában jelent meg, február 5-én.
