Mindig érdekes arról olvasni, hogyan látnak bennünket a külföldiek, és mi szűrhető le ebből, mennyire lehet valós a nosztalgiára hajlamos önképünk. Amennyiben pedig elfogadjuk a sportszociológiai tézist, miszerint a labdarúgás – mint a világ legnépszerűbb, popkulturális szerepet is betöltő sportága – egyfajta leképezése egy adott korszaknak, kijelenthetjük, hogy egy-egy ország futballtörténelmén keresztül betekinthetünk nemcsak annak társadalmi-gazdasági, de tömegpszichológiai viszonyaiba is.
Az egyik legnevesebb futballszakíró, az angol Jonathan Wilson korábbi műveiben is foglalkozott már a magyar labdarúgás múltjával. Vagyis azzal, amit nálunk hagyományosan dicsőnek szokás tartani és úgy tekintünk rá, mint egy szép, ám sajnos lezárult fejezetre. Még akkor is, ha az elmúlt őszön a magyar futball az utóbbi évtizedekhez és önmagához mérten kiemelkedőt produkált: a válogatott kijutott az Európa-bajnokságra, megnyerte a Nemzetek Ligája-csoportját, a Fradi pedig a BL-ben szerepelt.
A dolgokat valamelyest árnyalja, hogy utóbbi szereplése a nagynevű ellenfeleket is számításba véve a vártnál haloványabbra sikeredett, a nemzeti tizenegy pedig, csakúgy, mint az eggyel előző Európa-bajnokságnál, az átszervezés nagy nyertese: négy éve azért lehettünk ott a kontinenstornán, mert megemelték a létszámot, a legközelebbin pedig a nehezen követhető Nemzetek Ligája-pontszámításnak köszönhetően vehetünk részt, dacára annak, hogy a selejtezőcsoportban a negyedik helyen végeztünk.
A magyar labdarúgás egy időben a világ élvonalába tartozott, sőt egyenesen diktálta a futball egyetemes lépteit. Mindez nemcsak keserédes nosztalgiánkban van így, Wilson könyve is ezt taglalja. E tekintetben érthető a bombasztikus címmagyarítás, noha az eredeti (The Names Heard Long Ago, azaz kb. „régen hallott nevek”) valamivel közelebb állhat a szerző szándékaihoz.
A könyv nem is annyira a magyar futball leginkább aranykoraként számon tartott időszakot veszi górcső alá – azaz az 1950-es évek első felét, az Aranycsapatot –, hanem azt vizsgálja, hogyan jutottunk el odáig. Fő tétele, hogy Puskásék szereplése a korabeli propagandával szemben nem az akkori szocialista viszonyokból táplálkozott (noha az is hatást gyakorolt rá), hanem abban a folyamatban gyökerezett, amelyik az első világháború idején az angol születésű, de a skót passzjátékot oktató Jimmy Hogan Bécsről Budapestre toloncolásával kezdődött, és a kávéházi asztalokon süvegcukrokkal és hamutartókkal fölvázolt taktikától a magyar futballszakemberek külföldre áramlásáig tartó ív kiteljesedése volt.
A sűrű szövegben sorjáznak az adatok és nevek. Guttmann Béla talán szélesebb körben is ismert, ám Erbstein Ernőről, a Konrád fivérekről, Weisz Árpádról és másokról itthon is kevesen tudják, hogy Magyarországról indulva fektették le világszerte a modern futball alapjait. Regénybe illő életük azonban nemcsak a sikerekről szólt, hanem jócskán benne voltak a kegyetlen XX. század szülte borzalmas tragédiák is.
Jonathan Wilson: A magyar futball aranykora. Ford.: Bán Tibor. Gabo Kiadó, 2020. 4990 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/1. számában jelent meg.
