Amikor a Jengában elmozdítjuk az utolsó farudacskát, amely még éppen megtartotta a tornyot, az építmény azonnal ledől. De képzeljük el, hogy egy mágus az összeomlás előtti utolsó pillanatban megállítja az időt: az ujjunkban már ott bizsereg a katasztrófa, ami sosem következik be, és az örökké tartó várakozás talán még kínzóbb, mint a romba dőlt játék kudarca. Ugyanígy merevíti ki a pillanatot Vass Norbert Kappanfölde című kötete is, amely a somogyi dombok között rejtőző különös alakok misztériumjátékát dermeszti meg a sebesen közeledő megsemmisülés előtt. Rizikós vállalkozás, hiszen a varázslat erejét éppen a bukás lehetősége adja, de a novellafüzérként és regényként egyaránt olvasható könyv hitelesen kapja el a mágikus momentumot: a szerző az egyetlen rúdon egyensúlyozó Jenga-toronyhoz hasonló nyelvet alkotott. Elég egy rossz mozdulat, és minden összeomlik.
De az instabil struktúra nem a bizonytalan szerkesztés eredménye, a dőlést megelőző pillanat tökéletes: minden szó a megfelelő helyen van, nem is lehetne máshol, mert akkor már a katasztrófából tekintenénk vissza. Bár a Kappanfölde saját műnemi megjelölése szerint próza, a kötet valójában lírát rejt, nem is akármilyet: mintha egy ismeretlen zenemű kötött versformában írt librettója lenne. Csakhogy itt nem a rím vagy az időmérték szervezi szabályos rendbe a szöveget, hanem a somogyi táj misztikuma; a zselici dombok között pedig különös daljáték visszhangzik: Mozart és a Rolling Stones, a BeeGees és John Cage, Demjén Ferenc és a Family Frost eklektikája jelöli ki a történetek keretét.
Vass Norbert Kaposváron született és nőtt fel, a helyszín fikciója így részben fedésbe kerül a szerző valóságával, ami a mágia irányába ugyanolyan erővel hat, mint a somogyi régió társadalmi krízisének realitása felé. „Nem égtek se tüzek, se villanyok, diólécek mögé bújtak a vakablakok, bedőlt ólak mélyén henyélt a konok homály. Nem nyikorogtak a riglik a kiskapukon, mivel nem volt, ki nyikorogjon velük. Kiürültek a dűlők és az udvarok, a temetőben viszont nap nap után megannyi lélek összekarambolozott. Föl se vették ilyenkor a holtak az olvasószemüveget, behunyt szemmel folytatták inkább az Amerikából jöttemet.” Az elnéptelenedés, a kilátástalanság és a nyomor e világi kínjairól lidércek, ördöggel cimboráló némberek, kisujjnyi dzsinnek, focidrukker kölcsöntiszteletesek és az elveszett szívüket kutató kántorok mesélnek. Mintha Krasznahorkai László esőtől ázó apokalipszisét Bodor Ádám szigorúan őrzött körzete kerítené körbe, és a szürreális tájat Gabriel García Márquez hősei népesítenék be.
Bár a kimerevített kép a vég folyamatos eljövetelét ígéri, a katasztrófa pillanata voltaképpen már bekövetkezett: bezárt a kappantelep. Az állatokat elaltatták, ám az elmúlásból új mítosz született: megnyílt a pasztörizáló üzem. A környéken mindenki tejet iszik, amit a lealjasodás paródiájaként éppúgy olvashatunk, mint a mágia titokzatos eszközeként. Nem tudjuk, mi történt a teleppel, ahogy azt sem, mi végre épült pasztörizáló: azért-e, hogy mindenki tejet igyon, vagy éppen azért isszák, mert ott áll az üzem? A Kappanfölde sűrű poézise leginkább a fel nem tett kérdésekre ad választ, a racionalitás óhatatlanul kicsorbul, a szöveg mélyén azonban kíméletlen erők munkálnak. A szerző Indiáncseresznye című 2019-es novelláskötete a gyermek- és kamaszélményeket szűrte át a kilencvenes évek mindennapi szürkeségén, és alkotott magánmitológiát ebből. Történetei alulról mutatták be a Kacsamesék megszakításával hirtelen felnőtté vált, de felnőni mégis képtelen generáció sorsát. A Kappanfölde fentről, a dombok fölött lebegő lidércek nézőpontjából tekint a tájra, de az elénk táruló látvány ugyanúgy lehetőséget ad, hogy észrevegyük a kijózanító valóságot.
Egy könyv, amely visszarepít a '90-es évekbe
Canga, walkman, 7up, dorco, Mortál, Szimó, Chip és Dale – Vass Norbert novelláskötetében felidézi a gyerekkori emlékeket.
De persze semmi sem kényszerít bennünket erre. Nem kell a történetekből a kismagyar nyomort összegereblyéznünk, már csak azért sem, mert a novellák hol harmonikus, hol kakofón hangzása a valóságreferencia – sőt, néha a cselekmény – nélkül, önmagában is élvezetet nyújt. Ahogy a vallási rítusok, a népi babona és a popkulturális utalások elkeverednek az irodalmi mágiával, az események másodlagossá válnak, és a szöveg öröme veszi át az irányítást. Legkésőbb ekkor döbbenünk rá, hogy szó sincs librettóról, ez maga a zenemű: egy szelíd rekviem. „A föld puszta volt, és sötétség volt a mélység felett. Fecske kortyolt a tóból, fluoreszkált a kőkereszt, és Isten lelke a vizek hátán lebegett.”
Vass Norbert: Kappanfölde. Kalligram, 2024. 3990 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/45. számában jelent meg november 9-én.
