Mi köti össze Eminemet, Tandori Dezsőt és Hölderlint? A választ Mesterházy Balázs újra kiadott kötete adja meg. A 2006-os Szélen balzsam megjelenése után még Tandori is elismeréséről biztosította a költőt, aki az elmúlt években jelentkezett újra versekkel és regényekkel. A nyolcvanadik születésnapján Mesterházy Balázs így is köszöntötte a mestert a Jelenkorban: „Az első könyvem, verseskötet volt, megjelenése után írtál nekem, / pedig azon túl, hogy hősként, hogy szerettelek olvasni, / személyesen nem ismertük egymást, nem találkoztunk sosem.”
A friss formanyelvről tanúskodó kötetet méltatta akkor, mint most a fülszövegen olvassuk, Margócsy István is. Mi pedig néhány éve a Gesztenye placc című novellaregényről írtunk, elismerve annak Tar Sándor-i ízeit. A Szélen balzsam 2.0 újra kiadott versei eközben az említett regény másik mintaképét, Esterházy Pétert juttathatják eszünkbe. De Tandori verseihez is érdemes lehet visszanyúlnunk. A posztmodern kísérletbe a szerző átira- taival bevonja Eminemet, illetve egy versében említi azt a Hölderlint, aki nyelvi játékai kapcsán egyébként is eszünkbe juthat. „Az »m« mint mesterházy, eminem vagy mostoha, / úgy hordd el mind, mintha nem is adtam volna oda, / betűkből van összerakva az elme: mind. / ehhez nem is lehet senkinek semmi joga” – olvassuk az elme: Hölderlin + M. című versben.
Mondattöredékekkel dolgozik Mesterházy, az ismétlés és az egymás mellé helyezés kedvelt eszköze. Korai verseinek pedig a jegyzetszerű kommentálás, illetve újrakontextualizálás az egyik fő ismertetőjegye. Formai újításai is hozzák, hogy hiába a szívet és annak sebeit tematizálják a szövegek, mégsem érezzük közhelyesnek vagy semmitmondónak. Az márpedig eredmény, hogy valaki újat tud mondani arról, ami minden lángoló kamaszlelket fogva tart: „mindig milyen néma, mikor lehet / azt már tudni, hogy úgyis le van írva, / hogy nekem elmúlt a szívem / hol és egyáltalán kinek / melyik mondatban is írtad ezt le éppen / valami ilyesminek.”
Az első ciklus legjobbja viszont talán az a meghalásba olyat lehet félni című, mely ismétléseivel, töredezettségével és utalásaival, nyelvi sokszínűségével teszi egyedivé a nyilvánvalót: „úgyis mindenki meghal a végén”. Ahogy aztán a kötet halad előre, úgy válnak egyre rövidebbé, letisztultabbá a szövegek. Már nem rendel minden második sor mellé egy variánst, nem bonyolódik végtelen monológokba. A Magamat ölben című záróciklusban fel is teszi a kérdést, hogy jön ahhoz, hogy folytassa, magába beleírjon, újrakezdjen. De azért közben marad „ugyanaz az alapdallam”.
A fájdalmasan őszinte részeket persze itt találjuk: „Ma vagyok 48 éves. Mindenem van. // Ha pedig tíz–húsz éven belül feltalálnak valamit, / amitől majd járni is újra tudok, még jó tíz évet, / akár többet is sétálhatok, utazhatok, mehetek. / És akkor már nagyon fog fájni, hogy meg kell halni.”
Mesterházy Balázs verseire is áll, hogy bár a saját halál számba vétele végigvonul a kezdeti és későbbi verseken, de igazán szorongatóvá az évek múlásával válik. Az újabb műveken hamarabb végig is érhetünk, viszont tovább sajoghatnak bennünk. A korábbiakat ehhez képest hosszabban kell érlelnünk, megadják egyben a szövegolvasás élményét, a felfedezés örömét. Érdemes volt újra az olvasók elé tárni ezt a kötetet.
Mesterházy Balázs: Szélen balzsam 2.0. Kalligram, 2023. 1990 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/11. számában jelent meg március 14-én.
