Végre itt a Sráckor (Boyhood) magyar változata – lelkesedtek sokan, amikor a KIX kapta a dokumentumfilmes szekció fődíját az idei Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF). Sőt, már korábban is akként emlegették Révész Bálint és Mikulán Dávid filmjét, mely tizenkét éven át követi egy Boráros téri deszkás srác útját. Mikuláné a fő érdem, aki kamerájával a helyi vagányokat kezdi filmezni, hogy aztán jó érzékkel maradjon az idővel főszereplővé váló Sanyi mellett. Barátaihoz hasonlóan ő is igyekszik nagyon keménynek tűnni, hangját egyenesen rekedtesre torzítja, amikor az életéről, napirendjéről beszél.
A KIX-et így eleinte a féktelenség jellemzi, loholunk a srácok után, akik a csodával határos módon úsznak meg egy-egy balesetet, veszélyes helyzetet. Megismerkedünk a családdal is: a nagymama egyre inkább begubózva a takaró alá, az anya meg több műszakban kénytelen helytállni, hogy egyáltalán fenn tudják tartani azt a szűkös életet, ami lehetséges számukra. Nem tud persze egyszerre mindenfelé figyelni, az épp csak megszületett kislányra is vigyázni kell, miközben Sanyit úgy kell a felsőbb osztályokba taszigálni. Sokkal jobban érdeklik a haverok, később meg a barátnő, akit – hasonlóképp a többiekhez – hamar megszeretünk, szurkolni kezdünk érte.
Hiába, hogy tizenkét év balhét ígér a film, a néző elsősorban szertelen fiatalokat és melegszívű szülőket lát. A külvilág persze mást: kezelhetetlen gyerekeket, őket megrendszabályozni képtelen felnőtteket, na meg azt a szegénységet, amelyet bármikor az elszenvedője ellen lehet fordítani. Szó sincs róla, hogy segíteni akarnának nekik, inkább csak a körmükre néznek időnként, hogy még a tisztes nélkülözésen belül vannak-e, esetleg el kell tőlük venni azt is, ami maradt: lakást, gyereket. A KIX világába csak egyszer férkőzik be a politika, amikor a híradóban halljuk, hogy a hajléktalanellenes intézkedésekről beszélnek. Aztán még egyszer: akkor már Orbán Viktor siet a helyszínre.
Tizenkét évig követi hősét a TIFF díjnyertes magyar dokumentumfilmje
Révész Bálint és Mikulán Dávid alkotása, a KIX volt a fiatal dokumentumfilmes mezőny egyetlen magyar versenyzője.
Innentől egészen más szinten folytatódik a film, átértelmezve mindent, amit addig láttunk. A magyar Sráckort emlegettük, de a párhuzamot leginkább csak évek szívós kitartásában emlegethetjük. Richard Linklater türelmes volt, hogy nagyívű fikciót forgathasson. Mikulánék viszont annyira a valóságot ragadták meg, hogy az még a dokumentumfilm kereteit is szétfeszíti. A KIX jó előre rögzített szociográfiává változik, a világon egyedülálló, megismételhetetlen vállalkozássá.
Felmerül persze a filmesek felelőssége, valóságalakító képessége is, ahogy minden jó dokumentumfilmnél fel szokott. Sanyiék történetét figyelve viszont ezen hamar túllépünk, hogy rájöjjünk: társadalmi szintű a felelősségünk. Ezernyi hasonló gyerek szaladgál az utcán, és csak a véletlenen múlik, melyiküket kezdi követni egy kamera. Ahogy az is, hogy melyikük sodorja magát olyan helyzetbe, melyből aligha van menekülés.
Nem akartuk elszpojlerezni a film súlyos, megrendítő fordulatát, bár feltehetőleg lesznek cikkek, amelyekben megírják, ki is az a Sanyi, akinek tizenkét évét itt láthatjuk. Mégis jobb ennek ismerete nélkül beülni a KIX-re, hogy aztán valóban gyomron vágjanak a látottak. A KIX fontos díjakkal tért haza Zágrábból, Hágából vagy épp az amerikai Camdenből. Ha igazán be tudná járni azt az utat, amelyre méltó, végül a legjobb dokumentumfilmért járó Oscart is kiérdemelné.
KIX, magyar dokumentumfi lm, 94 perc. Rendező: Révész Bálint, Mikulán Dávid. November 21-étől a mozikban
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/47. számában jelent meg november 22-én.
