Ismét mélypontra lökte az Európai Unió és Oroszország kapcsolatait a Navalnij-ügy. A stagnáló, majd csökkenő trend ellenére a külkereskedelemben még mindkét oldal meghatározó helyet foglal el a másik mérlegében, a politikai kapcsolatokat azonban egyértelműen a kölcsönös bizalmatlanság hatja át. Ez a helyzet mindkét oldalt gyengíti, ám az előrelépésre belátható időn belül nincs esély.
Hol van már az az idő, amikor egyes orosz körökben még azt sem tartották kizártnak, hogy országuk integrálódik az Európai Unióba! Visszatekintve a Szovjetunió felbomlása utáni évtizedre, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy ennek sok realitása nem volt, ám maga a gondolat felmerülése árulkodó. Mint ahogy Deák András György Oroszországgal foglalkozó szakértő egyik tanulmányában megállapítja, a Szovjetunió felbomlását követő gazdasági, társadalmi változások legfőbb haszonélvezője az EU–Oroszország kapcsolatrendszere volt. Európa vált az orosz gazdaság legfőbb „modernizációs horgonyává”. Oroszország máig ide exportálja energiahordozóinak legjavát, az európai tőke pedig hatalmas piacra lelt. Az EU-val folytatott külkereskedelem 1992 és 2010 között az orosz GDP vásárlóerő-paritáson mért 2,8 százalékáról 15,4 százalékra nőtt. Ugyancsak Európa vált az Oroszországot elhagyó oligarchák, üzletemberek, turisták és diákok egyik kiemelt célpontjává. Egyfajta visszatérés volt ez Európába, amelyet Oroszország a XX. század első felének világháborúi után elhagyott.
A még a múlt század 70-es éveiben a német Ostpolitikkal megkezdődött, majd az 1994-ben aláírt Partnerségi és Együttműködési Egyezményben formát kapó közeledést azonban az uniós–orosz reláció intézményi síkján nem sikerült reprodukálni. Annak ellenére, hogy a 2000-ben elfogadott orosz külpolitikai koncepció kitüntetett terjedelmet szentelt Európának. Ezen túlmenően is külön szólt az Európai Unióról mint szervezetről, kulcsfontosságúnak nevezve a vele kialakított kapcsolatokat.
Az EU azonban egyrészről nem tudott mit kezdeni a hatalmas és újra magára találó Oroszországgal, másrészt soha nem tekintette igazán egyenrangú partnernek. Miközben Oroszország mindig is igényt tartott európaisága elismerésére, az EU nem tartotta európainak, legfeljebb Európán belülinek Oroszországot. Ez a magatartás a közeledés, az integráció helyett Moszkvában felerősítette az Európához képest alternatív vonzási, ideológiai központ szerepét, a partneri kapcsolat pedig folyamatosan laposodott el. Közben egyre nagyobb zavarokat okozott a Nyugat keleti irányú terjeszkedése, az amerikai érdekek európai kiszolgálása, így a reláció még az ukrán válság előtt egyre inkább az általános külpolitikai trendek foglyává vált.
Az ukrán válság, a Krím Oroszországhoz csatlakozását követő szankciók aztán végképp lehűtötték e viszonyt. Sokatmondó, hogy Angela Merkel már 2014-ben úgy beszélt Vlagyimir Putyinról, mint aki elveszítette a realitásérzékét. Igaz, az orosz sajtó is olyan hangnemet engedett meg magának a német kancellárral szemben, amelyre korábban nem volt példa. Ennek ellenére a kapcsolatok hullámzók voltak, legutóbb Emmanuel Macron francia elnök vállalta fel a stratégiai közeledés egyengetését Oroszországgal.
Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy a felívelő periódusokat mindig megtörte valami különleges esemény. A Szkripal-ügy éppen akkor robbant ki, amikor négy évvel az ukrán válság kezdete után több európai országban is felmerült a szankciós politika felülvizsgálatának gondolata. A Navalnij-ügy pedig akkor robbant ki, amikor Európa az önálló geopolitikai pólus irányába tesz tétova lépéseket, és Németország a saját érdekeit védve már ellent mer mondani Amerikának, a leglátványosabban éppen az Északi Áramlat bővítésének kérdésében. A Balti-tenger alatt Oroszországtól Németországig húzódó gázvezeték pedig egy szélesebb stratégiai együttműködés szimbólumából lassan Oroszország és a Nyugat szembenállásának jelképévé válik.
A Navalnij-ügy azonban nem fordulópont az európai–orosz kapcsolatokban, csak a viszony romlásának újabb fejezete. Ahogy Alexander Rahr német politológus ennek kapcsán megjegyezte, a legveszélyesebb ebben a helyzetben az, hogy sok minden történhet, amit nem szeretnénk. Ilyen elmérgesedett hangulatban a fegyverekhez nyúl Azerbajdzsán és Törökország Hegyi-Karabahban, de felbátorodhatnak egyesek Ukrajnában is. Ezek a helyzetek pedig felerősítik egy orosz–nyugati konfrontáció esélyét is.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/41. számában jelent meg október 9-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/41. számban? Itt megnézheti!
