Kedves János! Mint elvtárshoz fordulok hozzád – írta férjének Kádár Jánosné Tamáska Mária 1958 októberében. Az őszinte, kétségbeesett hangvételű levélben az első titkárnak felhívta a figyelmét arra is, hogy: „Minden maradék önbecsülésem foszlóban, de mielőtt teljesen eltűnne, engedd meg, hogy velem szembeni magatartásodat nem mint feleség bíráljam. Túlzott pártosságod és önérzeted a nullával egyenlővé degradált emberileg.”
Sem előtte sem a későbbiekben hasonló krízisnek nem találni nyomát a házaspár életében. Az asszony elsősorban azt nehezményezte, hogy Kádár feleségeként nem élhet saját jogon teljes életet, nem dolgozhat. Sőt, mert férje az ország vezetője, a Rákosi-korszak meghurcoltatásaiért másokkal ellentétben őt csupán fű alatt rehabilitálták. (A megjegyzés párttagsági jogaiba való visszahelyezésének méltatlan körülményeire vonatkozott.)
A szokatlan hangvételű vallomásos írás kulcsdokumentum a Kádár házaspár életének megértéséhez, akár – ha nem is bírnak e tekintetben olyan nagy jelentőséggel – többi üzenetváltásuk is, amelyek az intimitásból adódóan is őszintébbek bármilyen interjúnál vagy memoárnál. Még az olyan látszólag bagatell tartalmú levél is fontos lehet mindennapjaik, érzéseik, kapcsolatuk felfejtéséhez, amelyben például arról van szó (mégiscsak az ország első embere panaszkodik a saját rendszerére), hogy miért hiánycikk a kényelmes házi papucs Magyarországon. Árulkodó egy-egy kulturális élményről szóló beszámoló is. Kádárné például a Háború és béke című film második részét értékeli urának („az uram” – ő maga emlegette így), amiből az is világossá válik, hogy a hatalmas terjedelmű regényt mindketten olvasták.
Diktátor a színpadon | Magyar Hang
Hogyan lehetne hitelesen megragadni a színházban mindazt, ami ma idehaza velünk történik? Erre próbáltunk meg két előadás nyomán választ találni.
A házaspár attitűdje – döbbenhetünk rá a levelek böngészésekor – egyszerre hordozza az autodidakta értelmiségi közeli állapot ellentmondásait, ugyanakkor az értelmiségtől való zsigeri idegenkedést, amelyben az elsőrangú szépirodalom megfér a gagyival, a tipikus kispolgári (az ideologikus felfogástól merőben idegen) szórakozással a kedvelt Vidám Színpadon. Mozaikdarabkákból sziszifuszi munkával állítható össze Kádár és Tamáska Mária egyénisége, felfogása. A források szűkösek és sokszor talányosak.
A Vígszínházban Telihay Péter rendezésében néhány hét óta játszott Kádárné balladája című, a kilencvenes években keletkezett Kornis Mihály-monodrámából a két emberről vajmi keveset tudhatunk meg. A darabot az ezredforduló idején a Kádár utolsó beszéde alapján készült egyfelvonásossal egy előadásban már játszotta az Új Színház. A fogadtatás vegyes volt, Molnár Gál Péter a Népszabadságban például joggal vélte úgy: „Helyesen járt el a Katona József és a Vígszínház, amikor visszautasította eljátszani Kornis kéziratát, mert a szerző örvendezve a talált szövegnek, elmulasztotta íróilag, művészileg megformálni. Drámává tenni.”
A darab alaphibája, hogy arra az interjúsorozatra támaszkodik, amely 1989 őszén jelent meg Tamáska Máriával a Magyarország című hetilapban. Mind készítője, Kanyó András főszerkesztő, mind az alany hosszabb-rövidebb időt töltött belügyi szerveknél, az ÁVH-nál, illetve később a tömegtájékoztatás bugyraiban. A tény szempontunkból csupán azért érdekes, mert mindketten pontosan tisztában voltak azzal, hogyan kell beszélni, mi lehet stratégiai fontosságú, mit lehet és mit tilos megosztani a nagyközönséggel.
„...mert osztályharc lett ez a javából" | Magyar Hang
Harminc éve hangzott el Grósz Károly MSZMP-főtitkár fehérterrort, káoszt, anarchiát vizionáló, fenyegető hangú beszéde. Mire készült az ország első embere? Mepróbáltunk utánajárni.
A Magyarországban megjelent szöveg 30 év után visszaolvasva egyszerre hősköltemény és könnyed bulváros terefere számtalan ferdítéssel, valótlanságokkal, elhallgatásokkal. 1989 végén az ország a változás lázában égett, nagyon meg kellett tehát gondolni, mivel érdemes előhozakodni, védeni kellett a mundér becsületét is. Az interjú a kilencvenes években tömörítve, verses formába törve valóban erősnek hatott az olvasó számára. Ma már azonban jóval többet tudunk Tamáska Máriáról és Kádár Jánosról is, semhogy a drámává formált szöveg a színpadon ne hagyjon bennünk még erősebb hiányérzetet, mint a 2000-es Új színházi premier közönségében.
Ha már elővették, egyrészt érdemes lett volna az interjú sorok közötti, másodlagos közléseit felfejteni, például Kádárné a Tájékoztatási Hivatalban átélt kalandjairól, informális hatalmáról, ami nemegyszer emelhette királycsináló szerepbe is. Kiderült volna, hogy az iróniára hajlamos, szívesen odamondogató, határozott és jó eszű Tamáska Mária a színlap állításával ellentétben egyáltalán nem volt „saját történet nélküli nő”, kibrusztolta magának – lásd a fent idézett levelet például –, hogy a körülményekhez, az első asszony szerepéhez képest a saját útját járhassa.
De a dramaturgiai munkát más irányból is el lehetett volna kezdeni; elegendő lett volna Kornis a Beszélőben megjelent, Kádárról szóló drámájának lábjegyzeteit áttekinteni; az asszony férje börtönévei alatt mackótömőként egy külvárosi játékkészítő szövetkezetben robotolt. Mit gondolt akkor az elvtársai által kisemmizett Kádárné?
Ungváry Krisztián: Megalkottak egy „nemzeti" idillt, ami sosem létezett | Magyar Hang
Ungváry Krisztián történész Nagy Imre eltüntetéséről, a „Nemzeti Felejtés Rendszeréről”, a jobboldali értelmiség belső villongásairól és a politikai ambíciókról.
Kornis édesanyjának barátnője, egy deklasszált úriasszony, mint az író kommentárjából kiderül, együtt dolgozott Tamáska Máriával a műhelyben: „Maca néni férje akkortájt koholt vádak alapján épp börtönben ült, így ő is nagyon nehezen élt, ám az új munkaerő még nála is elesettebbnek tűnt. Amikor ebédszünetben elővették mindannyian az uzsonnájukat, ő csendben, félrehúzódva üldögélt egy sarokban, és nem tudták eldönteni: azért nem eszik, mert beteg, vagy azért, mert mások jelenlétében még enni is szégyell. Netán egy fillérje sincs? Maca néni mindegyre felkínálta neki az ebédje felét, de sokáig hiába; úgy bánt vele, mint egy gátlásos kamasszal, ha tudta, szelíd erőszakkal megetette, és közben mesélt neki magáról, régi életéről, bebörtönzött férjéről, a báróról… Lassacskán összebarátkoztak. Kiderült, hogy Mária is egyedül él, és kifejezetten intelligens ember, nem főúri származék ugyan, de jól tájékozott, már-már művelt; akkoriban éppen angolul tanult… Csak politikai kérdésekről nem volt hajlandó beszélni soha. Bár Maca néni számára úgy tűnt, ő is ugyanúgy utálja a »rendszert«, mint ők: feltűnt, hogy a kötelező Szabad Nép-félórákon a hátsó sorban ülve, olykor el-elnevette magát az előadót hallgatva; ilyenkor tenyerével takarta el a száját, mintha köhögne. Maca néni féktelenül »reakciós« szövegeinek pedig figyelmes és minden értelemben megbízható közönsége volt.”
Szabadulása után, 1954 tavaszán a szövetkezetben az akkor éppen semmiféle funkcióval nem rendelkező Kádár is többször megjelent. „Kinyírt, szerencsétlen mókusnak látszott; már nem gondolta magát politikusnak; azt hitte, az ő történetének egyszer s mindenkorra vége van. Sűrűn kiszakadt belőle a felháborodás: mekkorát csalódott a Pártban – de ugyanúgy önmagában is!”
Ha nem vigyázunk, nem marad semmi a hatvanas-hetvenes évek örökségéből | Magyar Hang
Aki most elépít egy minőségi ötvenéves épületet, megteremti a jogalapot a saját házának tönkretételére néhány évtizeden belül – mondja a művészettörténész.
Hogyan hatott mindez a nem sokkal később kitörő forradalommal együtt Kádárékra? A meghurcoltatás és a felkelés élménye nyilván összekapcsolódhatott bennük. Telihay Péter az összefüggésre finoman utal is: az ötvenes évek visszatérő motívuma az előadásban Bartók Concertójának a haza szeretetéről szóló IV. tétele. A zeneszerző ebben fájdalmas hangon idézi meg a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország dallamát, amit Sosztakovics Leningrád szimfóniájának erősen parodizált – katonák betörését idéző – taktusai váltanak. Ezt halljuk a forradalom időszakának felidézésekor és a szovjet intervenció pillanataiban is. A jelzésnél tovább azonban nem lép a rendező. Pedig emlékezetesek Kádár ezzel kapcsolatos, többféleképpen is értelmezhető szavai (Gyurkó László 1982-es apologetikus életrajzából): „Pontosan ötvenhat volt az, ami rádöbbentett engem, hogy piros, fehér, zöld szín is van a világon.”
A meghurcoltatás és 1956 eseményei alapjaiban befolyásolták Kádár felfogását, politikáját, s feltehetően hasonló módon hathattak az asszonyra is. Hogyan viszonyult az általa reprezentált eszméhez (vesd össze Horn Gyula Cölöpök című könyvét), a nemzethez vagy akár a valláshoz Kádár és Tamáska Mária? A hivatalos verziót ismerjük, a magánváltozat ettől nyilvánvalóan eltér; némi kutatással közelebb kerülhettünk volna ezekhez a homályos pontokhoz is.
Nagy Imre, a lépre csalt miniszterelnök | Magyar Hang
Mint éppen a forradalom idején (talán maga számára is meglepően) világossá lett, párttársaival ellentétben előbb volt hazafi, mint kommunista.
Az előadás végére lassan bebalzsamozódó, élettelen testté váló Kádárnét Kútvölgyi Erzsébet alakítja emlékezetes pillanatokban hitelesen megidézve az asszony alakját. Nem rajta múlik, hogy az özvegy színlap szerinti „legendává szikkadása” nagyrészt érdektelen, életepizódjainak felidézése – akár a nyolcvankilences interjú – tévés tereferére emlékeztet. A Kádár-érán keresztül – a kivetített 1990-es SZDSZ-es választási hirdetésben szereplő Kútvölgyi Erzsébet szavaival – a befejezésben az Orbán-rendszerre utal a rendezés. Az előzményeket látva azonban mindez légies, erőtlen; nem több az előadást a mának legitimáló fogásnál.
Kornis Mihály: Kádárné balladája. Vígszínház. Rendező: Telihay Péter.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/6. számában jelent meg, 2019. február 8-án.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/6. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
