HIRDETÉS
HIRDETÉS

„Az égvilágon minden csoda, csak fel kell ismernünk”

Szerző: | 2020. január 20., 09:49 | Kultúra

Federico Fellini Forrás: Wikipédia

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

HIRDETÉS
HIRDETÉS

„Tudja nagyon rövid lesz az életem. Nem, ne higgye, hogy valami bajom van. Csak mint filmrendező, nem élek soká. Úgy hiszem, minden művész között a filmrendező alkotói feszültsége a legrövidebb. Talán tíz év, legfeljebb tizenöt. Nagy pech így csinálni filmeket. Abszolút biztosnak kell lenni abban, amit mondani akarunk.” Egy éjszakai autózás során beszélt erről Fellini Gideon Bachmann színésznek. Sokkal több adatott azonban neki tíz, vagy tizenöt évnél, a huszadik századi filmművészet egyik legnagyobbja lett Ingmar Bergman, Andrej Tarkovszkij, Akira Kuroszava mellett.

Épp száz éve, 1920. január 20-án született Riminiben. Édesapja, Urbano Fellini kereskedelmi utazó volt, édesanyja, Ida Barbiani jómódú családból származott. Federico volt a legidősebb gyermekük, később született egy öccse, Riccardo, és egy húga, Maria Maddalena. Szülei nem értettek egyet abban, milyen pályára is szánják Federicót: apja kereskedőnek, ügyvédnek vagy mérnöknek, édesanyja papnak vagy jogásznak szánta, ő inkább festő szeretett volna lenni. Érettségi után talpraesetten vetette bele magát az életbe: újságírónak állt, dolgozott egy vicclapnál és egy római újságnál is, éttermekben, kávéházakban rajzolt portrékat, sőt, mint nagy Flash Gordon rajongó, képregényeket is. Kipróbálta magát a rádiózásban, hol reklámműsorokat írt, majd a filmgyárakban próbálkozott, ahol gegmanként alkalmazták.

Térey Jánosról elnevezett alkotói ösztöndíjat indít a Petőfi Irodalmi Múzeum | Magyar Hang

Fiatalon talált rá a nagy szerelem: 1943-ban, a rádióban ismerte meg Giuletta Masina színésznőt, akit néhány hónappal később feleségül vett. A háború ellenére sem adta fel művészi törekvéseit, miután 1944 júniusában az amerikaiak elfoglalták Rómát, Fellini néhány barátjával megalakította a Vidám Arcok Boltját. Az élelmes társaság amerikai katonákról készített jó pénzért szuperhős történethez hasonló képregényeket. Fellini így emlékezett ezekre a napokra: „Arányosan számítva sohasem kerestem annyit életemben, mint ebben az időszakban. Mivel így, vagy úgy, de élni kellett, megnyitottunk egy kis butikot, amely csaknem a prostitúció határán mozgott. (…) Sikerült közelről megismernem az amerikaikat, szórakozásuk gyermeteg módját. Én szövegeket írtam, amelyek rendszerint a karikaturista által készített rajzokat követték, a szöveget felolvasták a katonák, s mi lemezre vettük az egészet. A szövegek ostobák voltak, ilyesfélék: Kedves Mama, elmentem a Colosseumba, és megöltem egy oroszlánt. Vagy: Tegnap voltam Nápolyban, kihorgásztam egy szirént.”

Itt fedezte fel Roberto Rosselini, aki felkérte forgatókönyvírónak. A Róma, nyílt város volt Fellini első filmes munkája, melyet társíróként és rendezőasszisztensként jegyzett. Együtt készítették a Paisá és A csoda című filmeket, majd Fellini saját útjára lépett. 1952-ben forgatta első filmjét, a képregényhősök ihlette A fehér sejket Nino Rota zeneszerzővel, egy évvel később a kisvárosi aranyifjakról szóló Bikaborjakkal már a Velencei Filmfesztiválon ünnepelték, de a valódi sikert az 1954-es Országúton hozta meg számára. A vándorkomédiások között játszódó drámával elsőként kapta meg az újonnan alapított, a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat. A Giuletta Masina, Richard Basehart és Anthony Quinn főszereplésével készült Országúton azóta filmtörténetté nemesült, ennek okát talán André Bazin filmesztéta fogalmazta meg a legtalálóbban: „Fellini olyan ritka filmet készített, mellyel kapcsolatban megfeledkezünk arról, hogy a filmművészethez tartozik, s egyszerűen mint alkotást fogadjuk el.”

1956-ban készítette utolsó fekete-fehér játékfilmjét, a római utcalányról szóló Cabiria éjszakáit, feleségével a főszerepben, mellyel második Oscar-díját nyerte el. Ez idő tájt talált rá Marcello Mastroiannira, akivel leforgatta egyik leghíresebb filmjét, Az édes életet. A film, mely megteremtette a rámenős sajtófotósokat jelölő „paparazzo” szót, a dekadens értelmiséget, az újságírókat és a sztárok iránt elvakultságot állította a középpontba.

A diktatúra divatdiktátora | Magyar Hang

Újabb Oscart hozott az 1962-es Nyolc és fél Mastroiannival egy alkotói válságban lévő rendezőről, majd jött az első egész estét betöltő színes filmje, Júlia és a szellemek (1965), 1969-ben Fellini-Satyricon, majd az örök várost sajátos fénytörésben bemutató Fellini-Róma (1972).

Gyermekkora emlékképeivel, vagyis Amarcorddal újabb Oscar-díjat nyert 1973-ban ezután azonban mintha törés következett volna be munkáiban. A kritika nem hagyta szó nélkül a Donald Sutherlanddel készült Casanovát, a középkorú férfi látomásairól szóló A nők városa című filmet, ahogy az 1985-ös Ginger és Fredet sem, amely a világhírű táncospárnak, Ginger Rogersnek és Fred Astaire-nek állított emléket. Utóbbi annyira felháborította Gingers Rogerst, hogy beperelte a rendezőt, amit később el is vesztette. Ebben hangzik el Fellini kedvenc gondolata is: „Az égvilágon minden csoda, csak fel kell ismernünk.”

Fellini 1990-ben készített utolsó filmjét, A Hold hangját. Nem sokkal később agyvérzést kapott, bal oldala megbénult. Betegségéről és halálközeli élményéről tervezett filmjét már nem tudta leforgatni: egy szívinfarktus után kómába esett, és 1993. október 31-én meghalt. Temetése napján a gyász jeleként az összes olaszországi mozi fél órával később kezdte előadásait.

Címkék: Az édes élet, Federico Fellini, film, jubileum


HIRDETÉS

HIRDETÉS

FIZESSEN ELŐ A MAGYAR HANG HETILAPRA!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

HIRDETÉS

CSATLAKOZZON HOZZÁNK PATREONON

Pin It on Pinterest