„Amit rólam a jelentésében írt, irodalmi és pszichológiai mélységű gonoszkodás”

Volt ideje Szekfü Andrásnak a hetvenes-nyolcvanas években egyáltalán másra, mint leközöletlen interjúkat készíteni? Ezt a kérdést a filmtörténésznek is feltettük, miután idén már a második kötetét jelentette meg egykori beszélgetéseiből. Legendás rendezőket, kultúrpolitikusokat kérdezett, ők pedig sokszor olyasmiket is elárultak neki filmek keletkezéséről, háttérben születő döntésekről, amikről soha máskor nyilvánosan nem beszéltek.

Szekfü ugyanakkor lapunknak adott interjújában elmondta: nem azon gondolkozott ilyenkor, mi olyan botrányosat mond beszélgetőpartnere, aminek közléséből biztosan baj lehetne. „Nem ebben a dimenzióban gondolkodtam. Ne feledje, hogy az interjúk nagy része a Kádár-korszakban, illetve mostanában készült. Nem a Rákosi-korszakban dolgoztam. Számomra nem az volt a lényeges, hogy mond-e az alanyom politikailag kényes szöveget, ami miatt ő vagy én bajba kerülhetünk. Hanem hogy ki mesél el olyan részleteket a filmekkel kapcsolatos döntésekről, amelyekről eddig nem lehetett tudni” – jegyezte meg.

Tavaly írtunk az Így filmeztünk első kötetéről, amiben Szekfü olyan rendezőket kapott mikrofonvégre, mint Ranódy László, Várkonyi Zoltán vagy Szőts István. Vagyis hát: a hatvanas évek végén, hetvenes években beszélgetett velük, akkor viszont a tervezett kötet lektorai nem javasolták a megjelentetést. Mint a filmtörténész írta, Nemeskürty István jóindulatúan sorolta az ellenérveit, Rényi Péter viszont már kevésbé segítőkészen.

Hogy mit hoztak fel a projekttel szemben? – Nemeskürty úgy fogalmazta meg a javaslatait, hogy ez értékes könyv, értékes kezdeményezés, de dolgozni kell rajta, egyoldalúságokat kiküszöbölni. Még olyat is mondott, hogy nem kéne elfogadnom a rendezők önsajnálatát. Azt, amikor ők úgy érzik, csináltak volna remekműveket, csak külső tényezők miatt ezek nem születhettek meg. Ő korrigálni szerette volna a projektet, míg Rényi Péter kifejezetten ellenségesen viszonyult hozzá – mondta most lapunknak Szekfü.

Amint azt tavaly említettük, elég izgalmas dolgok derültek ki például Várkonyi Zoltán interjújából. A rendező kifejtette, pályája elején forgatókönyvíróként több filmet is jegyzett, viszont név nélkül, azaz: „mindig volt egy stróman.” A sajátjaként említette a Gyávaság, a Hat hét boldogság vagy épp a Vihar után szkriptjét is, továbbá „az első Gül baba-filmét”, ami elmondása szerint „egy Matolcsy nevű újságíró és filmvállalkozó nevén futott.” (Valójában Matolay Gézáén.) Mennyi ismeretünk lehet egyáltalán az akkori idők filmjeiről? — Ez a kérdés alapvetően az 1938 és 1945 közötti filmgyártásra vonatkozhat. Akkor a zsidótörvények miatt alkotók és gyártási szakemberek tucatjai, de talán százai szorultak ki a magyar filmiparból. Kevés megbízható dokumentum maradt fenn a strómanságról. A rendező nem működhetett igazán álnéven, ott kellett lennie a maga valójában a forgatáson. Olyanról nem is tudok, hogy valaki rendezett volna egy filmet, de más nevén. A strómankodás főleg a forgatókönyv-írásban történt” – mondta most Szekfü.

Ranódy László a strómanokról (1. kötet. 37. o.):

„A forgatókönyveket egy nagyon kisszámú közösség írta akkoriban, amelynek a tagjai voltak Nóti Károly, a vörös Kolozsvári Bandi [Andor], aztán Szatmári Jenő, Békeffy Pista, Keleti Marci. A vörös Kolozsváritól származik az a mondás, hogy »Még egy zsidótörvény, és veszek egy autót!« Emlékszem, hogy aztán, 1941–42 időszakában, amikor szigorították ezeknek a rendeleteknek a végrehajtását, egyszer az előbb említett társaságot bevitték a rendőrségre. És akkor Nóti Károlynak mondta a kihallgató rendőrtisztviselő, hogy »miért ír maga ilyen szemeteket, destruktív szarokat? Miért nem ír maga olyan [forgató]könyveket, mint a Bors István?« Mire a Nokke [Nóti]: »Azt is én írtam!« Ez a két anekdota jut eszembe arról az időszakról… Persze, ahogy komolyodott a nagypolitikai helyzet, ez elvesztette a vígjátéki vonásait. Ezeknek az embereknek, akik úgy vicceltek, hogy még egy autót vesznek, már a megélhetés is komoly gondokba ütközött. És ha beledolgoztak [álnéven filmekbe], akkor is csak nagyon titokban és csak bizonyos rendezők filmjeibe. Ilyen volt például Hamza Ákos és Ráthonyi Ákos, akik továbbra is ezekkel az írókkal, szerzőkkel dolgoztak, de csak nagyon feketén és nagyon óvatosan, mert figyeltették őket, lakásukat, telefonjukat, többszörösen behívták őket, és lelkükre beszéltek, hogy bajuk lesz ebből.”

Az új kötet egyik legizgalmasabb alanya az Agitátorok forgatókönyvírója és a Nárcisz és Psyché rendezője, a később tragikus körülmények közt elhunyt Bódy Gábor. Az már viszont az Így filmeztünk 2. könyvbemutatóján derült ki: Szekfü nem tudhatta akkoriban, de a rendező valójában róla is jelentett. Miközben régóta ismerték egymást, és ekkor is jót beszélgettek, vetettük fel.

– Hogy jót beszélgettünk? Ez ennél árnyaltabb megfogalmazást igényel. Mi akkor már négy éve viszonylag közelről ismertük egymást, hiszen minden kedden együtt ültünk a Balázs Béla Stúdió heti összejövetelén. És ott vitáztunk is szélesebb nyilvánosság előtt. Bódy egyfelől zseniális volt, ezt nem lehetett nem észrevenni. Másrészt nagyon kellemetlen ember tudott lenni. Ez a beszélgetésünkben is nyomon követhető: állandóan ugrattuk, csipkedtük egymást. Ő engem persze sokkal többször, mint én őt. De azért muszáj volt nekem is, különben elveszett volna az egyenrangúság a beszélgetésből. A Balázs Béla Stúdióban ekkoriban személyi ellentétekkel kevert művészi és részben politikai irányzatok harca folyt. Én az egyik csoportosulásban voltam aktív, Bódy egy másiknak a vezetője. Rálátása volt a mi belső vitáinkra is, élesen megfigyelte az én jellemgyengeségeimet, hiúságot vagy épp vezetői szerepre történő rejtett törekvést. A másfél oldal, amit rólam írt, irodalmi és pszichológiai mélységű gonoszkodás. De nekem eszembe nem jutott volna annak idején még az sem, hogy be van szervezve – válaszolta erre a filmtörténész.

Miért mondta Nemeskürty István az interjúban, hogy ha Aczél György neve szóba kerül, akkor el vannak veszve? Mi az oka annak, hogy egyes beszélgetések az első kötetbe nem kerültek be? Miért nem mentette ezeket az interjúkat annak idején, hogy kultúrpolitikusok is kötélnek álltak? Volt-e olyan beszélgetőpartnere, akiről felmerült benne, hogy jelenthet róla? Ezek is kiderülnek a Szekfü Andrással készült interjúnkból, amelyet lapunk 2020/13. számában olvashat.