Veszprém mindig is tele volt felfedezésre váró életutakkal, a különféle utca- és intézménynevek a magyar történelem kevésbé előtérben lévő alakjaival szembesítenek. A Lovassy László és Vetési Albert Gimnázium éppúgy, mint a Laczkó Dezső Múzeum vagy a Kittenberger Kálmán Növény- és Vadaspark. Cholnoky Jenő neve ugyancsak összeforrt a megyeszékhelyével, nemcsak utca, de egy egész városrész emlékezteti rá az itt élőket. Még ha sokan így sem tudnak többet a hetven éve, 1950. július 5-én elhunyt Cholnokyról, mint hogy jelentős földrajztudós volt, aki főleg a geográfia területén ért el fontos eredményeket.
Bölcsészként később is inkább a testvér, Cholnoky Viktor munkásságával volt alkalmam barátkozni, a XIX. század végi novellisztika elfeledettebb gyöngyszemeivel megismerkedve. Az ő életútjuk tökéletesen példázza a művész- és tudóssorsok közti különbségeket: Viktor alkoholizmussal küzdött, és 43 évesen halt meg, míg Jenő két héttel 80. születésnapja előtt hunyt el, a tudományos eredményeken túl pedig időskorában is aktív közéleti szerepet vállalt.
Erősen nacionalista beállítottsága olykor kedvezőbbnek bizonyult, máskor kevésbé, halála előtt nem sokkal pedig a kommunisták akadémiai tagságától is megfosztották. A trianoni diktátumba, ahogy a nemzet nagyja, ő sem tudott beletörődni, szenvedélyes írásokban állt ki az ország feldarabolása ellen. Nemcsak halálának, de születésének évfordulója is közeleg: július 23-án, ma százötven éve, hogy Veszprémben világra jött a nemesi származású Cholnoky család tagjaként.
Ahogy azt a legjobbaktól megszokhattuk, Cholnoky Jenő is hatalmas életművet hagyott maga mögött, munkabírása lenyűgözött mindenkit. A Budapesti Hírlap szerzője idézte fel a földrajztudós hatvanadik születésnapján, hogy egyszer megkérdezték tőle, mennyit írt életében. „Cholnoky a háta mögé mutatott és lakonikus rövidséggel ezt felelte: »25 métert írtam össze«” Ahogy a lap is megjegyezte, nagyon jellemző volt ez a válasz a mérnökből lett geográfusra.
Ha életművéből ki kellett volna emelni a lényeget, a nagyközönség feltehetően már jobban vakarta volna a fejét: az Alföld felszínének titkai még csak izgathattak néhányakat, de a homokmozgás törvénye vagy a kínai talajjavítás tanulságai már távolibb témának tűnhettek. Ahogy viszont a Budapesti Hírlap is hozzátette a huszadik század két viharos évtizede előtt, 1930-ban megjelent cikkben: „Osztatlan népszerűségét ragyogó tolla mellett kétségkívül leginkább népszerű előadásainak tudhatjuk be. Nem volnánk Magyarországon, ha éppen ezeket az előadásait, amelyek nem egyszer túl populárisak, sokan és sokszor nem gáncsolták volna. Pedig ezek az előadások teremtették meg a tudományos problémák iránt érdeklődők népes táborát.”
Gáncsolásból később még inkább kijutott a kutatónak. Nem mintha ne állt volna bele ő is a harcokba, világnézetéből fakadóan ma már vállalhatatlan fejtegetésekbe is bonyolódva. A Turáni Társaság elnökségi tagjaként (akkori közlemények szerint egyenesen „nagyvezéreként”) például a „faji kérdést” boncolgatva, aminek tudatosítását fő célként fogalmazták meg. A II. világháború alatt, 1942-ben pedig így fakadt ki a Magyar Turista Egyesület közgyűlésén: „Egyszer az egyik vidéki városban volt vándorgyűlésünk, s az én elnöki megnyitóm erősen keresztény-nemzeti hangú volt, erős antiszemita ízzel. És lám! Akkor ama bizonyos körök megtámadtak és azt akarták, hogy az elnöki beszédek előzetes cenzúra alá kerüljenek! Ugyanazok voltak azok, akik ma bennünket zsidóbarátsággal vádolnak. Sok más esetben is tűrnünk kellett a támadásokat és kontra osztályok, persze zsidó osztályok felállítását.”
Érdemeit tehát nem politikai nyilatkozataiban, sokkal inkább tudósi ténykedésében érdemes keresnünk. Abban a munkában, amit egy másik jeles Ázsia-kutatóval, id. Lóczy Lajossal közösen végzett: a vízépítéssel kapcsolatban kevés nála nagyobb koponya létezett Magyarországon. Kínai tanulmányútján a Sárga-folyó és a Jangce mederváltozásait vizsgálta, és még egy nagy lávamezőt is felfedezett Mandzsúriában.
Emellett Lóczy vezetésével a Balatont kutatta, olyan eredményeket közzétéve a tó jegéről, annak rianásairól, amiknek azóta is nagy hasznát vesszük. Az 1903 és 1905 közötti két telet gyakorlatilag a Balaton jegén töltötte Cholnoky, méréseit aztán népszerű tudományos kötetben is publikálva. Efféle, igazán közérthető kifejtésektől sem ódzkodva: „Olvadós, meleg időkben a túrolás feltúrt jégtáblái beomladoznak s az egész elsimul. A jégről leolvad a hó, olyan lesz, mint az üveg s nehéz meglátni a nyílt vizet. A túrolás széles, nyílt víz sávján »tutajoznak« a jégtábladarabok, mint ahogy a halászok mondják, s az ilyen hely felé közeledni valóságos Isten-kísértés. Ezt, és csakis ezt nevezik a halászok rianásnak. Az ilyen veszedelmes, alig észrevehető nyílt vízsáv már sok embernek okozta halálát. Szokás volt azelőtt a jégen átrándulni Somogyból Zalába, vagy fordítva, s persze a rokonlátogatás iddogálással jár. A megkésett látogató pityókosan indult neki a jégnek, sötétedő estefelé, s nem tudva az irányt betartani, rátévedt a rianásra s menthetetlenül belefulladt.”
A hasonló izgalmas szövegekért szerencsére még távoli könyvtárakba sem kell mennünk: Balaton című kötete teljes egészében olvasható a Magyar Elektronikus Könyvtárban.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/27. számában jelent meg július 3-án.
