Valójában akkor járt volna a legrosszabbul a Mulan, ha a Disney többi élőszereplősített klasszikusához hasonló utat jár be. Tehát ha a film körül nincsenek nagy botrányok, és a kritikusok koncentrálhatnak csak arra, amit a vásznon látnak. Ezt illetően a teljesítmény eddig felemás volt. Az oroszlánkirály CGI-animált vadállatait, amik egyetlen mosoly nélkül fakadtak dalra, nem lehetett komolyan venni. A szépség és a szörnyeteghez korrekt, de semmitmondó adaptáció készült. Viszont a feminista üzenetet már ott is ki lehetett hangsúlyozni. Így van ez az szintén feledhető Mulannál is, ami a korszellemnek megfelelően ízig-vérig girl power tanmese lett. Nem mintha az alapsztoriból nagyon mást ki lehetett – vagy kellett – volna hozni.
Paradox módon viszont hiába a női történet, amivel talán még az Oscar-kvótáknak is megfelelnének (ha ne lenne a film borzasztó lapos), épp a főszereplőnő érte el, hogy bojkottot hirdessenek a produkcióval szemben. Liu Yifei ugyanis tavaly a kínai közösségi médiában, a Weibó-n állt ki a tüntetéseket erőszakosan leverő hong kong-i rendőrség mellett. Mindezt ráadásul kifejezetten provokatív éllel tette, láthatóan megosztottságot akart generálni: „Támogatom a Hong Kong-i rendőrséget. Nekem eshettek most mindannyian ezért. Micsoda szégyene ez Hong Kongnak” – írta azok után, hogy a hatóságok brutális eszközöket alkalmaztak a relatív függetlenségüket féltő hongkong-iakkal szemben. A Twitteren és más platformokon rögtön be is indult a #bojkottMulán mozgalom, ami most, hogy a filmet – némi csúszással – végre bemutatták, ismét felpörgött.
Volt egyébként, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy Yifei valójában amerikai állampolgár, mégis egy autoriter rezsim mellett áll ki önszántából. Ami részben igaz: tényleg vannak amerikai papírjai, de jelentős részben Kínában dolgozik, ott számít nagy sztárnak, és kell megkötnie a maga kompromisszumait a rendszerrel.
Az elmúlt években számos vitát kavart, hogy a kínai piacra való bejutás érdekében hogyan gyakorolnak öncenzúrát a hollywoodi filmesek. A keleti államnak ugyanis már egy rossz mondat is elég, hogy a produkciót listára tegyék, a készítők pedig így jelentős összegektől essenek el. Az egyik legironikusabb példa erre a Micimackóé volt. Miután ugyanis egyes mémkészítők a csekély értelmű medvebocshoz hasonlították Hszi Csin-pinget, a cenzúra kíméletlenül visszavágott. Két éve így még a Barátom, Róbert Gida című film bemutatását sem engedélyezték.
Miközben a kommentelők épp nincsenek kibékülve Kínával, addig az ellen is sokan tiltakoztak, hogy Hollywood egy újabb történetet „fehérítsen ki.” Néhány éve például Scarlett Johansson kapta meg a magáét azért, mert eljátszotta a japánoktól átvett Ghost in the Shell főszerepét. Sokan aggódtak, hogy majd a Mulan főszereplőnőjeként is egy híres fehér színésznőt köszönthetünk majd. Nem így történt, bár a rendezőnő egy új-zélandi születésű filmes, Niki Caro lett. Származását ugyanakkor megbocsátották neki így, hogy nem egy férfi ült be a produkció élére. Caro egyébként készített már izgalmasabb filmeket, például A bálnalovast és a Kőkemény Minnesota-t.
A „kulturális kisajátítás” ellenzői örülhetnek annak is, hogy az új Mulan nem a hollywoodi animációs film remake-je lett, hanem inkább a jól ismert kínai legendához nyúlt vissza. Így bár a katonák közti marháskodás megvan itt is, de se dalok, se Mushu, a sárkány. Hiába, hogy utóbbi tette igazán szerethetővé az 1998-as munkát. Az új film inkább egy teljesen közérthető tanmese arról, hogyan győzi meg Mulan a császári sereget arról, hogy nőként is megállja a helyét az ellennel szemben. Ennek nyomán főképp férfias rátermettségét kell bizonyítania, azt a harci szellemet, aminek segítségével bámulatos akrobatamutatványokat képes végrehajtani a levegőben. A film szerint Mulanban már gyerekkorától megvan ez, de mindig is azt várták tőle, hogy rejtse el a benne lévő csít, mert egy nőnek inkább gondoskodónak, háziasnak és visszafogottnak kell lennie. Mulan végül nemcsak saját bajtársait győzi meg, de az ellenfél soraiba is sikerül éket vernie. Ugyanis azt szintén egy nő, ráadásul egy alakváltó, mágikus erejű asszony vezeti – akinek teljesítményét mégsem ismerik el.
Mulan egyébként, meglehet, valóban létezett. Egyes források az 5., mások a 4. századra teszik őt, megjegyezve, hogy ha élt is, a róla szóló történet inkább a képzelet szüleménye. Amikor a császár kiadta, hogy családonként egy férfit be kell hívni a fosztogató törzsekkel szembeni háborúba, már idősödő édesapja helyett Hua Mulan vonult be álruhában. Hua Pingként aztán 12 évig harcolt, majd visszavonult szülőfalujába, és csak ezután fedte fel magát. Katonatársai döbbeneténél már csak az elismerésük volt jelentősebb.
A kínaiak körében hagyományosan népszerű a vélhetően 386 és 535 között keletkezett Mulan balladája, amiből több színdarab, filmváltozat született. Már 1916-ban színpadra állították, aztán nem sokra rá érkezett egy némafilm, majd 1928-ban egy mára elveszett hangosfilm, a Mulan csatlakozik a hadsereghez. Ezt Hou Yao rendezte, a főszerepet pedig Li Dandan alakította. A produkció balszerencséjére Li Pingqian is épp ekkoriban készítette el azonos című alkotását, ami végül egy évvel hamarabb tudott kijönni.
Rendkívüli népszerűségre tett szert aztán az 1939-es filmadaptáció is, 1964-ben pedig született egy Hong Kong-i operaváltozat. 1998-ban valójában nem is egy, hanem két animációs film jött ki, csak az egyik kizárólag videón jelent meg, mozikban nem játszották. Pedig nem épp hétköznapi adaptációról volt szó: szereplői antropomorf állatok, Mulan pedig egyenesen egy „kentaurszerű lepkehernyó” volt. Hát, talán nem meglepő, hogy a Disney azonos évben készült alkotása nagyobb sikert aratott. A kínaiak azóta is előszeretettel nyúlnak a történethez, idén is bemutattak egy CGI-animációs filmet Kung Fu Mulan címmel.
Mulan, amerikai családi kalandfilm, dráma, 120 perc, 2020
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/38. számában jelent meg szeptember 18-án.
