Terence Hill és Bud Spencer filmjeinek Németország után Magyarországon van a legnagyobb kultusza. Pofonegyszerű humorukkal és elegáns brutalitásukkal kortól és rendszertől függetlenül találták telibe a hazai közízlést. Ahogy sokak számára nincs karácsony Kevin nélkül, úgy rengetegen vannak azok is, akik az év utolsó napjait Bud Spencer–Terence Hill-maratonnal töltik. A duó marconább tagja pár éve már nincs közöttünk, de emlékét több könyv és itthon még egy szobor is őrzi.
Filmjei alapján nem gondolnánk, de a 81 éves Terence Hill visszahúzódó ember, aki kerüli a reflektorfényt, a világtól elvonulva, egy olasz kisvárosban éli csendes életét feleségével, így talán az elvakult rajongók sem tudnak róla sok mindent. Ezt az űrt szerette volna kitölteni Király Levente újságíró, rendező, szerkesztő, aki maga is nagy tisztelője Hillék munkásságának. Korábban Bud Spencerről írt már könyvet, és leforgatta a Piedone nyomában című dokumentumfilmet, amiért első külföldiként San Gennaro-díjat vehetett át Nápolyban. Most Terence Hill életébe enged betekintést Zsugabubus című könyvében, amelyhez a művész olaszul, angolul, németül adott nyilatkozatait szedte csokorba, de a barátok, kollégák visszaemlékezései is segíthetnek megismerni a színész valódi arcát.
Terence Hill, azaz Mario Girotti már gyerekkorában színésznek készült, tizenkét éves volt, amikor az olasz filmkomédia nagymestere, Dino Risi egy úszóversenyen megpillantotta, és rögtön szerepet adott neki a Vakáció a gengszterrel című kalandvígjátékban. Itt indult el karrierje, bár sokáig csak kisebb szerepek találták meg, de 1963-ban már Luchino Visconti A párduc című alkotásában játszhatta Cavriaghi gróf szerepét Claudia Cardinale, Alain Delon és Burt Lancaster mellett. Művésznevét – egy húszas listából kellett kiválasztania – a filmesektől kapta: azért döntött a Terence Hill mellett, mert kezdőbetűi megegyeznek édesanyja monogramjával, ami számára csak jót jelentett. Az igazi áttörést aztán az Isten megbocsát, én nem című, 1967-es western hozta el számára. A Bud Spencerrel forgatott első közös filmje igencsak távol áll azoktól, amelyekben végül igazán sikeressé vált a páros. Giuseppe Colizzi műve kőkemény spagettiwestern, amelyből hiányzik mindenféle parodisztikus hangvétel. Hogy minél hitelesebb legyen Hill karaktere, a rendező utasítására az állatkertben tanulmányozta a tigrisek átható tekintetét, hogy filmbéli ellenfeleit a macskák pillantásával tudja megbabonázni. Hogy mennyire más volt néhány évtizeddel ezelőtt a fi lmes mentalitás, jól mutatja, ami az Én a vízilovakkal vagyok forgatásán esett meg: Hillnek be kellett mennie oroszlánok közé. Noha az állatokat előtte megetették, hősünknek így is volt vesztenivalója. Csak a jelenet előtt szóltak neki, nehogy elessen az állatok előtt, mert az oroszlánok azonnal nekitámadnak.
Hill maximalizmusa nem ismert határokat: a Nevem: Senki című film felvételén annak érdekében, hogy a részegség valódinak hasson, töméntelen mennyiséget ivott – pedig a mai napig nem szereti az alkoholt, főleg nem a rövidet. A hitelesség kedvéért bármire képes volt: a Különben dühbe jövünk-ben például valódi padokkal ütlegelték egymást a bunyós jelenetekben, Hillt azonban egy elvétett suhintásnál úgy kupán verték, hogy több öltéssel kellett összevarrni a sebét. A vicces pofonosztást jól bírta, de a nyers erőszakot nehezen viselte az „akcióhős”, ezért is utasította vissza a Rambo címszerepét, pedig eredetileg ő játszotta volna Sylvester Stallone helyett a vietnámi veteránt. Király Levente könyvéből az is kiderül, színész létére Hill végtelenül hiú is: a hazai televíziós csatornákon ma is futó Don Matteo-sorozatban például gondosan megválogatta azokat az operatőröket, akik fi lmezhették, de a felvételeket is sokszor felülbírálta, ha épp úgy találta, szeme kékje nem olyan hangsúlyos, amilyennek látni szeretné.
Ahogy a filmekben, Bud Spencer és Terence Hill a való életben is nagyon különbözött egymástól. Míg Hill számára a színészet hivatás volt, és mindent megtett egy-egy szerepért, addig Spencer még a forgatásokon is inkább az életet habzsolta, nőzött, kaszinózott. Hill rossz szemmel nézte, hogy partnere folyton elkésett, nem tudta a szöveget, rengeteget improvizált, amivel folyton kibillentette a többieket a szerepükből, nem beszélve arról, hogy ebéd után a forgatásokon is sziesztázott. Kapcsolatukról egyszer így beszélt Hill:„A kémia annyira erős volt közöttünk, hogy ez repített minket a siker felé. Valójában mi nagyon különbözőek vagyunk az életben, de a filmjeinkben tökéletesen összeillettünk. Persze nagyon sok szakmai vita volt közöttünk Bud Spencerrel, amelyet a rendező úgy oldott meg, hogy néha Bud, néha az én megoldásomat, javaslataimat preferálta. Bud nagyon intelligens ember volt, rengeteg érdeklődési körrel. Folyamatosan új dolgokon törte a fejét. Amikor pilótát kellett játszania, akkor kitalálta, hogy valóban pilóta lesz. Ugyanez történt a helikopterekkel és a vitorlás hajókkal is. A felesége mindig azt mondta, próbáljak meg pórázt tenni a nyakára, mert Carlo minden héten kitalál valamit.”
A könyvben szó esik arról is, hogy az élet milyen keményen meggyötörte a színészt: gyerekkorában a második világháborús bombázásokat Drezda közelében élte végig, majd menekülttáborba került, ez az élmény örökre nyomot hagyott benne: „Jó lenne, ha azok, akik oly könnyelműen elindítanak egy háborút, és oly könnyedén dobnak le bombákat, az eszükbe vésnék: legfőképp a gyerekek azok, akiknek egy életen át küzdeniük kell a következményekkel.” Hillnek felnőttként is óriási tragédiával kellett szembenéznie: 1990-ben elveszítette 16 éves örökbefogadott fiát. Depresszióba esett, és magába fordult, noha idővel fájdalma enyhült, már soha nem tudott az a férfi lenni, aki korábban volt. Vigaszt – ahogy kölyökként is – a vallásban talált. Példaképe, Assisi Szent Ferenc történetei adtak neki erőt a továbblépéshez. „A kapcsolatom a vallással tehát nagyon bensőséges kapcsolat: boldog, komoly, néha még haragos is. Azt hiszem, hogy nehéz ilyen típusú kapcsolatokról beszélni, mivel folyamatosan változnak. Úgy vélem, hogy így vagy úgy, de mindenkinek van kapcsolata Istennel. Ez olyan bensőséges viszony, amit meg kell tapasztalnod. Sok éve gyakorlom az isteni irgalmasság tiszteletét.”
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/47. számában jelent meg november 20-án.
