Nem tudjuk, mennyire volt kemény a tél 179 és 180 fordulóján. Azt azonban igen, hogy a nagy északi, avagy markomann háborúk a végükhöz közeledtek. Róma ekkor már lassan másfél évtizede hadakozott az európai határai mentén élő barbár, főképp germán törzsekkel – a markomannok mellett így például a szarmatákkal, a jazigokkal, a kvádokkal vagy épp a langobárdokkal – a Rajnától egészen az Al-Dunáig. A sors fintora, hogy mindezt épp annak a Marcus Aureliusnak (ur. Kr. u. 161–180) kellett levezényelnie, aki inkább foglalkozott volna kizárólag filozófiával, semmint állandó hadviseléssel.
Ahogy az önmagához intézett Elmélkedések II. könyvében megjegyzi, művének egyes részei a „csatatéren” születtek: „A kvádok között, a Garam mellett.”
A harcok epicentrumában az Itália védelme szempontjából is kulcsfontosságú Duna középső szakasza, így a két Pannonia provincia állt. Ezt mi sem mutatta jobban, mint hogy az uralkodó innen, sokszor a mai Petronell melletti carnuntumi legiotáborból irányította a hadműveleteket. Évekig el sem hagyta a térséget, s többek között Sirmiumban (Sremska Mitrovica) és Vindobonában (Bécs) is megfordulhatott; mi több: 180. március 17-én a vég is Pannoniában érte. Hogy hol, az a mai napig nem tisztázott.
Ahogy az sem, pontosan miért is tört ki a II. század sok szempontból meghatározó konfliktusa. Több évtizedes határ menti békés egymás mellett élés, a rómaiak és a barbár népek közötti szövevényes szövetségi háló borult ugyanis fel 166–167 táján. A korabeli források – a császár életrajza (Vita Marci) és Appianos – szerint a keletről érkező újabb sztyeppei népcsoportok kavarták fel az állóvizet.
A gót törzsek túlnépesedéssel és klímaváltozással is kapcsolatba hozott vándorlásának hatására új csoportok jelentek meg a Kárpátok keleti peremén: a vandálok és az alánok beköltözése láncreakciót indított el, és sok határszéli nép bebocsátást kért, vagy épp erőszakkal követelt magának a birodalom határain belülre, amit Marcus megtagadott. Ez késztette hadviselésre a barbárokat, ami aztán zsákmányszerzéssel, a római területek felprédálásával is párosult.
A hadi események nagyon megviselték a dunai tartományokat. A katonai műveleteken túl egy másik végzetes dologgal, egy súlyos járvánnyal is meg kellett küzdenie a lakosságnak. „A markomann háború kitörése miatti félelem mellett még egy dolog tartotta rémületben Róma, Itália, sőt a provinciák népét is: a (parthus háborút követően 166-ban) keletről visszatérő csapatok egy fertőző, halálos betegséget hurcoltak magukkal, amely talán bubópestis volt, de tartották már ezt himlőnek és flekktífusznak is, ugyanis az antik forrásaink által használt kifejezések nem fordíthatóak pontosan” – írja a korszakról a források alapján készített remek monográfiájában Kovács Péter.
A járvány Róma után 168-ban a Pannóniához közeli Aquileiában tombolt, Marcus és fogadott testvére, Lucius Verus ezért visszamenekül a fővárosba, ám az utat a playboy hírében álló uralkodótársa nem éli túl, a keleti, parthus háborúk hőse, Verus 169 januárjában, 38 éves korában meghal.
Pannóniai vallástörténet című összefoglaló munkájában a témára külön fejezetet szánt Tóth István is. Ebben támpontot kaphatunk arról a pusztításról, amely a legóvatosabb becslések szerint is Pannónia lakosságának bő harmadát, felét elvitte. A birodalom erejét keményen kikezdte a háború, mire az első felvonás 175 tájára lecsengett.
A békefeltételeket azonban Róma diktálta: a szökevények, az elhurcolt provinciai lakosság szabadon bocsátása (első körben 13 ezer fő!), élelmiszer-beszolgáltatás, segédcsapat-állítás és vásárok tilalma (hogy ne tudjanak kémkedni a római csapatok mozgásáról). A határsáv kiürítését később feloldották, ahogy ironikusan maga a kiváltó ok, azaz a birodalomba fogadás is számos népnél számos esetben végül megvalósult.
A nyugalom azonban nem állt helyre, Pannóniát újabb támadások érték, a római légiók pedig ismét hadba szálltak, ezúttal már célirányosan a markomannokkal és a kvádokkal szemben. Így érkezünk el 179 és 180 fordulójára. Miként Kovács Péter is említi, hadászati szempontból újításnak számított, hogy nem teljes, 5500 fős légiókat mozgattak, hanem kisebb különítményeket, adott feladatokra felállított speciális egységeket, „kommandókat”. A vexillatio néven emlegetett gyors reagálású egységek gyalogosok esetében általában ezer, míg lovasoknál ötszáz főből álltak.
Miként a korabeli jeles történetírótól, Cassius Diótól tudjuk: „A kvádokat és a markomannokat, akik követséget is küldtek emiatt, a két nép földjén található erődökben állomásozó húsz-húsz ezer római katona sem legeltetni, sem más egyebet tenni nem engedte biztonságban. (…) Mivel a kvádok nem bírták elviselni, hogy földjükön táborokat építsenek az ellenőrzésükre, megkísérelték, hogy egész népükkel a semnonokhoz vándoroljanak át. Marcus azonban jó előre értesült a szándékukról, ezért a hágókat eltorlaszolva meggátolta őket ebben.”
A római jelenlétet megannyi ideiglenes, légi fotókon még ma is látszó menettábor jelzi, amelyek közül eddig mintegy háromtucatnyit sikerült beazonosítani.
A markomann háborúk és Pannónia történetének egyik legismertebb figurája Marcus Valerius Maximianus. A poetoviói (Ptuj) származású lovag ízig-vérig katona volt, az első pannóniai, akit 179-ben Marcus Aurelius és fia, Commodus (ur. 180–192) a szenátori rendbe emelt.
Maximianus csillaga 170-ben ívelt fel, amikor a dunai gabonaszállításért felelt. Egy évvel később egy lovas segédcsapat vezetőjeként egy ellentámadásban saját kezűleg végzett a germán narista törzs királyával, Valaóval. A megannyi kitüntetéssel jutalmazott veteránt 179-ben előbb a brigetiói (Komárom/ Szőny) legio I adiutrix, majd a mai Óbuda területén létesített aquincumi táborban állomásozó legio II adiutrix parancsnokává nevezték ki.
A háború vége a Felvidéken, a mai Trencsén alatt érte; a római győzelmet egy rendhagyó felirattal ünnepelték: Marcus Aurelius és Commodus császár győzelmének ajánlotta a második légió 855 katonája, akik Laugaricióban állomásoztak. Készíttette Marcus Valerius Maximianus, a legio II adiutrix parancsnoka – olvashatjuk ma is a trencséni vársziklán. A véset nem hamisítvány, hiába gondolták azt 1854-es felfedezése után jó pár évtizedig. A szöveg eredetiségét a latin epigráfia egyik csillaga, Theodor Mommsen (1817–1903) bizonyította. A felvidéki telelést aztán később egy, az algériai Zanában (Diana Veteranorum) 1955-ben előkerült, Maximianus karrierútját méltató felirat is igazolta.
Korábbról is ismert példa arra, hogy a római haderő ellenséges területen telelt át – mint Iulius Caesar gall háborúi alatt, vagy Augustus idejében a korai germániai hadjáratok során. A sziklába vésett felirat azonban több szempontból is ritkaság. Egyrészt a markomann háborúk egyetlen olyan szöveges emléke, amely a barbaricumból, eredeti helyén, 120 kilométerre az ellenséges vonalak mögött került elő. Másrészt azt is igazolja, hogy a birodalmi határokon túl is adtak nevet egyes helységeknek, így a feliratból tudjuk: a Trencsén melletti telep neve Laugaricio volt.
De vajon mennyire kellett nélkülözniük a megszokott kényelmüket a zord barbaricumban? Cassius Dio szerint semennyire: „A katonák egyáltalán nem szenvedtek az életkörülményeik mostoha volta miatt, hiszen bővelkedtek fürdőkben és más egyéb szükséges dolgokban.”
– A három évtized és legfőképp a pusztító járvány rettenetes nyomokat hagyott maga után Pannóniában. A hadsereg győzött, de a tartomány nagyon nagy árat fizetett ezért a győzelemért. Fölégetett városok, lerombolt épületek és közművek, és legfőképp a lakosság addig nem ismert mértékű pusztulása volt a győzelem ára – összegzi Marcus háborúinak szomorú tanulságait Tóth István.
A kínkeserves élmények a tartomány vallási életét is átformálták. Az újjáépülő provinciában, ahol ezt követően a higiénés állapotok javítására is ügyeltek, ilyen előzmények után ért össze az egyiptomi hitvilág az olyan, az ember és a természetfeletti kapcsolatát személyes, meghitt érzelmekkel megtöltő gyógyító istenekével, mint Aesculapius és leánya, Hygeia. S ugyan az ismert feliratos források szerint a személynévanyag mintegy fele kicserélődött, Commodus halálát követően, a 193-ban épp Carnuntumban – a helyi légiók által – császárrá kikiáltott Septimus Severus uralkodásától a két dunai tartomány új erőre kap. Míg máshol már a kifáradás jelei mutatkoznak, addig Pannóniában – a háború romjain – ekkor kezdődik egy új virágkor.
Felhasznált források, szakirodalom
• Kovács, Péter (szerk.): Az antik Pannonia forrásai Kr. u. 166-tól Kr. u. 192-ig. Pan Kiadó, Budapest, 2006.
• Tóth, István: Pannoniai vallástörténet. Pécsi Tudományegyetem, Ókortörténeti Tanszék – L'Harmattan – Könyvpont, Pécs-Budapest, 2015.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/51-52. számában jelent meg december 20-án.
Ha a történelemi témáju cikkek érdeklik, akkor Időgép rovatunkat érdemes figyelnie! Ha pedig a tudományos írásainkat keresi, azokat itt találja!
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/51-52. számban? Itt megnézheti!
