Nem könnyű ítélkeznünk, amikor egy tizenkilenc éve várt regényt veszünk a kezünkbe. A 81 éves Szilágyi István régóta várt műve ez, a sokszor már nem is remélt, végül csak megjelent Messze túl a láthatáron.
Nehezíti a helyzetünket, hogy egy olyan klasszikussá vált művet követ ez, mint a 2001-es Hollóidő, ami a Kő hull apadó kútba mellett a szerző másik főművévé nemesedett. A most megjelent, ötszáz oldalas nagy mű pedig várhatóan az utolsó fontos munkája lesz az idős írónak. Így hát a teher rajtunk többszörös. Nem egyszerűen azt kérdezzük magunktól, miközben olvassuk, hogy izgalmas, magával ragadó történettel van-e dolgunk. Fantáziánkat egyenesen az izgatja: odafér ez majd a másik két mű mellé? Megszületett egy újabb klasszikus, amire évtizedek múlva is úgy fogunk gondolni, mint ma a másik két kötetre?
Máris jobban megérthetjük Szilágyit, aki annyi évig várt nemcsak ennek a regényének, de a korábbiaknak is a kiadásával. Ahogy Lengyel Pétertől J. D. Salingerig azokat szintén, akik inkább árnyékba is húzódtak egy idő után, megelégedve azokkal a fantasztikus könyvekkel, amiket letettek az asztalra.
De megérthetjük Szilágyi új regényének hősét, Tompay Wajtha Mátyást is, aki előbb II. Rákóczi Ferenc szekretáriusa volt, évtizedekkel később pedig vármegyei főbíróként kellett szembenéznie az ítélkezés nehézségeivel. Csak az ő dolga még nehezebbnek bizonyult, hiszen emberek sorsáról kellett döntsön, bűneiket fürkészve, majd akár az életüket is elvéve. Mégis megkímélve őket az értelmetlen szenvedéstől, a vérre szomjas nép gyönyörűségére szolgáló kínzástól, visszafogottságával értetlenséget és ellenérzéseket váltva ki másokban. Nem lenne sajnos meglepő ez a reakció ma sem, hát még a XVIII. század elején, nem sokkal a Rákóczi-féle szabadságharc elbukása, a trencséni csatavesztés után.
A Messze túl a láthatáron, akárcsak a Hollóidő, két nagyobb részre tagolódik. Elsőként Tompay Wajtha visszaemlékezéseit olvashatjuk a Rákóczi-féle küzdelmek végnapjairól. Valójában viszont inkább szól ez a százötven oldal egy kétségbeesett nyomozásról: a szekretárius hosszú idő után hazaérkezve azt kell tapasztalja, hogy feleségének nyoma veszett. A nőhöz egy ismeretlen férfi állított be egy hamisított levéllel, mely szerint Tompay kérte, felesége azonnal induljon utána. Tompayt azonnal kétségek kezdik gyötörni, amiket környezete csak erősít: nem hanyagolta-e el utolsó éveiben feleségét? Hiszen még valószínűleg azt sem tudja, mikor születtek a gyerekei – szembesül többször is a jogosnak tűnő váddal. Nem fordított-e túl nagy figyelmet a fejedelem szolgálatára, miközben asszonya otthon hiába várta? Kétségbeesetten szaladgál fel-alá, míg végül úgy tűnik, sikerül nyomra bukkanni.
A második, jóval hosszabb rész aztán három évtizeddel később játszódik, és a már főbíróként helyt álló Tompay Wajtha emlékezik vissza szigorúbb ítélkezéseire, nyomasztó boszorkányperekre, kisstílű és fondorlatos, földönfutó és hatalombéli bűnözőkre. A szemléletmód változása kézzel fogható. Míg az elsőben az elbeszélő maga is szolgál, és elfogadja, hogy a harcok változásának függvényében az elvtelen váltások elkerülhetetlenek, addig a másodikban már visszatérően a hatalom zsoldosain gúnyolódik, s azt faggatja, kit is szolgálnak az utána leselkedők. Eközben önmagát is visszatérően számon kérve, helyesen döntött-e egyes ítéletei során, vagy életében bármikor, újra és újra visszatérve a feleségével történtekre.
A Messze túl a láthatáron tehát történelmi hátterű regény, akárcsak Szilágyi több más műve, ugyanakkor itt is egy bűn kerül a középpontba, mint a Kő hull apadó kútba esetében. Hiába a szabadságharcos körítés, II. Rákóczi Ferenc vagy Károlyi Sándor felbukkanása, itt is a magánember lesz a középpontban, és az ő kétségei, démonai, illetve küzdelmei mindannak elfogadásával, ami körülötte történik.
A történet nagy vonalakban már ismerős lehet számunkra, hiszen Szilágyi korábbi kisregényére, A hóhér könnyeire épül. Ebben a 1975-ös Kő hull apadó kútba és az 1990-es Agancsbozót között született műben is a bíráskodással elszámoló Tompay Wajthával találkoztunk, s egy boszorkányhírbe keveredett nő, Rekettye Pilla (Pila) iszonyú sorsával. A főbíró egyre azon gondolkozik, miért is kegyelmezett meg, és miért végezte be ennek ellenére a nő úgy, ahogy.
Több elágazású nyomozástörténet ez, amint Szilágyi Istvánról szóló, két évvel ezelőtti monográfiájában Márkus Béla említette. Akkor még előtte a készülő, várhatóan ennek sémájára épülő nagyregénynek. „Lehet, hogy megéritek, hogy ez a regény befejeződjék, de én nem” – idézte a szerző Szilágyit, aki már bő évtizede hasonlóként fogalmazott, mint néhány esztendővel ezelőtt. Végül mégis megérhette ő is a történet összeállását, ahogy reménye szerint Tompay Wajtha a sajátjáét – hiába, hogy utóbbi a sötétben botorkált. Odakinn a láp közelében, a behavazott, fagyos tájon, ahol kutatta, mi történt az ő Orsolyájával, mit hibázott ő, és ki csalta tőrbe eközben. „Lám, a szemfüles legények eligazodnak. Nem félnek az efféle parttalan világtól. Összerakják, ami összeilleszthető.”
Mi is még igyekszünk összerakni, összeilleszteni a Szilágyi-életmű darabjait, arra jutva, hogy a Messze túl a láthatáron mindenképp egyik lényegi eleme lesz ennek, a harmadik, ami a két főmű mellett a legtöbb elemzést megkívánja. Azzal, ahogy vizsgálja a bűnt és annak feloldozását, a szolgálatot teljesítő és aztán saját életét sirató embert, a közösségi hiedelmeket és azok csúfondáros elutasítását, és a mégis-mégis megjelenő transzcendenst: a világokat elnyelő, szelíd vizeket, és az erre emlékezve folyvást harangozó nádasokat.
Szilágyi István: Messze túl a láthatáron, MMA Kiadó, 2020, 4800 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/26. számában jelent meg, június 26-án.
