Dél-Korea harminc év alatt a világ egyik legszegényebb országából az egyik legfejlettebbé vált. Okostelefonjaikkal elárasztják a világot, 8K tévéket fejlesztenek és gyártanak, és Szöul olyan high-tech várossá lett, hogy csodájára járnak az emberek.
Egyvalami viszont nem változott: ha egy kamasz lány teherbe esik, az hatalmas szégyen. Ilyenkor összezár a szűk család – a megesett fiatalt „tanulmányútra” küldik, magyarán eldugják a pletykás rokonok elől, és ha a nem kívánt terhesség után egy távoli anyaotthonban megszüli gyermekét, a szülők ráveszik, hogy adja örökbe a csecsemőt. Szinte mindig ők győznek: a koreai kultúrában férfi dominancia van, egy leánygyereknek kevés a szava, és a fiatal amúgy is ki van szolgáltatva a szüleinek.
Pár éve volt egy nagyon megrázó írás a New York Timesban, amelyből kiderült, hogy az elmúlt hatvan évben legalább kétszázezer dél-koreai gyerek került külföldi örökbefogadó családokba, elsősorban az Egyesült Államokba. Főleg egyedülálló nők mondtak le a gyerekükről, a lányanyaság igen rossz társadalmi megítélése és a nekik járó támogatás hiánya miatt. A jelenség akkor sem változott, amikor a koreaiak kezdtek jól élni, és mivel a belföldi örökbefogadás elenyésző, a gyerekek ezreit külföldre vitték.
Ők azóta felnőttek, és tömegesen térnek vissza a félszigetre, hogy felfedezzék gyökereiket. Minimális esélyük van arra, hogy megtalálják a vér szerinti szüleiket, de azt elérték, hogy meg-, pontosabban visszakaphatják állampolgárságukat.
A fővárosban, Szöulban egész szubkultúra alakult ki a visszatértekből, és azért lobbiznak, hogy szabályozzák komolyabban a nemzetközi örökbefogadást. 2012-ben sikerült szigorításokat bevezetni: a terhes nőknek tanácsadáson kell részt venniük, és szülés után hét napot a csecsemőjükkel kell tölteniük, mielőtt aláírják az örökbeadási papírokat. Minden adoptációt bíróságon kell bejegyezni, így a gyermek később meg tudja találni a vér szerinti családot. Az intézkedések hatására a nemzetközi örökbefogadás csökken.
Sun Hee Engelstoft rendező egy a Koreából örökbe adott csecsemők közül. Ő Dániában került szerető családba, de egész életében gyökértelennek érezte magát. Többször visszatért Koreába, hogy megtalálja vér szerinti szüleit, de nem járt sikerrel. És elkészített egy megdöbbentő filmet azokról a lányokról, aki ma is az országban lévő több mint ötven bentlakásos intézet egyikébe kerülnek, hogy a terhességük titokban maradjon, és utána örökbe adják a gyereküket.
Az ország üdülőszigetén, Csedzsun (Jeju) talált egy ilyen anyaotthont, ahova beköltözött ő is, és három szereplő sorsát végigkísérve arra kereste a választ, mi veszi rá az egyedülálló fiatal anyát arra, hogy lemondjon saját gyermekéről. A dokumentumfilm legmegrázóbb jelenete is egy ilyen döntés utáni pillanat – még az operatőr (feltehetően maga a film rendezője) is leteszi a kamerát, hogy megvigasztalja a vigasztalhatatlanul síró tinit, akitől épp elvitték a csecsemőjét. A főszereplők arca ugyan felismerhetetlen (szakszóval ki van blőrözve), de a film ettől talán még erősebb lesz. Erősíti a mondanivalót, hogy a csecsemők mintha valójában egy pillanatra sem láthatnák édesanyjuk igazi arcát.
A rendező kamerájával ott lehetett a legintimebb pillanatokban a szüléstől az önváddal és lelkiismeret-furdalással terhes éjszakákig. Bemutatta azt is, hogy kamasz hősei szülei miként vetnek be mindent az érzelmi zsarolástól a logikus érvekbe csomagolt nyomásgyakorlásig.
Sun Hee Engelstoft nyolc év alatt készült, megrázó filmjét a BIDF nemzetközi dokumentumfilm-fesztivál keretében vetítették Magyarországon.
Nefelejcs. Rendező: Sun Hee Engelstoft, 83 perc, 2019
