(A cikkben helyenként spoilerként is értelmezhető mondatok olvashatóak)
Bingóval lenne érdemes nekikezdeni az Obi-Wan Kenobi sorozat hatodik, záróepizódjának. Sorra húzogatva ki mindazt, amit már az első pillanattól fogva lebegtettek, és lám, most teljesítenek is. Obi-Wan ismét (illetve számunkra ismét, számára először) Darthnak szólítja Vadert. (Mint az Egy új remény emlékezetes találkozóján.) Obi-Wan újra a csibészes „hello, there”-rel köszönt valakit. És akkor ott vannak még a rég várt visszatérők is. Róluk persze a spoiler-hisztéria miatt nem lehet(ne) többet mondani, még akkor sem, ha már az IMDb-stáblista is elárul mindent. Viszont felesleges is nagyon belemenni, miután valójában semmi olyan nem történik, aminek lenne bármi jelentősége. Fan service rég volt ennyire unalmas, kiszámítható. Bár sokan a rég várt sorozat miatt regisztráltak a Magyarországra érkezett Disney+-ra, de – ha már Star Wars –, érdemesebb lehet például a The Mandaloriannal próbát tenniük azoknak, akik még nem látták.
A szerdán véget ért hatrészes Obi-Wan Kenobi ugyanis nemhogy nem váltja meg a világot, de lényegében semmi olyasmit nem mesél a messzi-messzi galaxisról, amit magunktól ne tudtunk volna kitalálni. Bár számos kritika érte mind az előzménytrilógiát, mind a legutóbbi részeket, de összes hibájuk ellenére is azért tudtak valami újat mondani. Ez most nagyjából négy és félórányi játékidő alatt sem sikerül a Deborah Chow rendezte sorozatnak, pedig a Lucasfilm embere, Tracy Cannobbio azzal harangozta be az utolsó részt, hogy itt egészen elképesztő dolgok fognak történni. Nos, ha azt annak tekintjük, hogy a kislány Leia felölti jellegzetes hajviseletét, akkor mindenképp. (Újabb pipa a bingón!)
Nem véletlenül őt említjük, a sorozat másik főhőse ugyanis Obi-Wan mellett a tízéves, korát meghazudtoló módon bölcs hercegnő, akit váratlanul elrabolnak az életben maradt Jedik nyomában járó inkvizítorok. Pontosabban egyikük raboltatja el, az igazságtalanul sok kritikában részesülő Reva (Moses Ingram), akiről már az elején érezzük, hogy a legnagyobb, amúgy teljesen kiszámítható utat ő fogja bejárni. Az amerikai szórakoztatóipartól ugyan mostanság nem áll távol a woke üzenetek túlhangsúlyozása (emlékszünk még a bejelentésre, miszerint Lando Calrissian „pánszexuális”?), de azt ne tekintsük már akkora progresszívkedésnek, hogy az egyik szereplő bőre fekete. Ilyesmire azért még a klasszikus trilógiában is akadt példa. (Hallatlan!) Nagyobb gond, hogy az elején Ingram erősen túljátssza a szerepét, miközben állandó konfliktusa a többi inkvizítorral inkább csak fárasztó, mintsem bármiféle izgalomforrást jelentene. Ugyanez a helyzet a teljesen értelmetlenül behozott ál-Jedivel (Kumail Nanjiani), aki elsőre még érdekesnek tűnhet, de aztán már a második epizód végére teljesen felesleges őt képernyőn tartani. Később pedig már csak annyit érzünk, hogy neki kellene a sorozat humoráért felelni, de nehéz úgy, hogy egyetlen konkrét poénja sincs.
A sorozat jelentős részében a kiábrándult Kenobit látjuk, amint hol a Birodalom elől menekül, hol pedig a Birodalom nyomában van. Egyszer fut Vader elől, máskor mindenre készen találkozni indul vele. Közben sikerül lemásolni az Egy új remény szöktetési sztoriját, míg egy másik, tömeges mentőakcióval Az utolsó Jedik ötletét lopják el az alkotók. (És mondják, hogy a Jedi: Fallen Order videójátékból is sikerült nyúlni, de azt kevésbé ismerem.) Olyan, mintha az alkotók féltek volna bármi újjal, bármi szokatlannal is kísérletezni, így pedig végig nyilvánvaló, honnan hová tartunk. Eleve nincs könnyű dolga persze a sorozatnak, hiszen pontosan tudjuk, hogy Obi-Wannak, Leiának és Vadernek is meg kell menekülnie a végére. Így viszont eleve nem feszült akciózásban kellett volna gondolkodni, a sorozat viszont olykor egész epizódokon keresztül annyiról szól: vajon sikerül Obi-Wannak és Leiának megmenekülnie?
Az mindenesetre jó ötlet volt, hogy kimozdították címszereplőnket a Tatooine-ról, ahogy az is, hogy Luke helyett most Leia mellett találjuk őt. Talán az egyetlen, régről bennünk lévő kérdés, amit ez a sorozat meg tud válaszolni, itt keresendő. Már a kezdet kezdetétől érdekelhetett mindenkit, miért is bízott annyira Leia az idős Benben, hogy őt kereste meg segítségkérő üzenetével. Ha valamire, hát erre biztosan megadja a választ a sorozat.
Nyilvánvalónak tűnt, hogy Obi-Wan hiába vonult remeteségbe, azért nem feltétlenül a homoksivatagban töltötte végig azt a húsz évet, amíg Luke és Leia felcseperedtek. Az sem volt kőbe vésve, hogy ne találkozhatna újra Vaderrel az Egy új remény emlékezetes összecsapása előtt. A sorozat viszont semmi újat nem tud hozni azzal, hogy az ő konfliktusuk köré építi a cselekményt. Talán a legkiábrándítóbb pillanatokat a sorozatzáró, nagy összecsapásuk hozza, amikor szinte a végéig semmit nem tudnak egymásnak mondani azon túl, hogy „azért jöttél, hogy elpusztíts?”, meg hogy „én foglak elpusztítani téged”. Az előzménytrilógia legdrámaibb részét végső összecsapásuk jelentette, és máig libabőrösek lehetünk, ha csak meghalljuk a Duel of the Fates kórusát. Lávatenger melletti küzdelmüknek a mostani csak az erőtlen paródiája lehet, és egyedül az a rész menti végül, amikor az álarc mögül hirtelen előbukkan Anakin Skywalker, és végre tényleg kapunk néhány megrendítő pillanatot. Nem biztos, hogy a teljes sorozatot megérte elkészíteni ezért, de ettől még jó, hogy láthatjuk ezeket a perceket.
Miközben az új karakterek nem igazán emlékezetesek, a régieket sem építi tovább a sorozat, inkább csak megmutat néhány kalandosabb történetet az életükből. Obi-Wan kezdeti fásultsága bár magától értetődőnek tűnik, mégis fárasztó a Star Wars-univerzumban sokadjára is végignézni azt, amit Az utolsó Jedik például Luke esetében is bemutatott. Ewan McGregor ugyanakkor, bár több kritika érte, de remek színész, és főleg a végére képes visszahozni a sorozatot. Azzal viszont nem tud mit kezdeni, hogy az alkotók nem mertek semmi bátrabbat, szokatlanabbat lépni. Lehetett például arról hallani, hogy szerepeltetnék Darth Mault, de végül ez sem történt meg. (És utóbb inkább le is tagadta Chow az egészet.) Szomorú az is, miért nem építenek sokkal jobban az Uralkodó karakterére, akinek már a láttán meghűlhet ereinkben a vér. A Skywalker korában nem sok minden indokolta a visszahozását, most viszont abszolút releváns lett volna. Az érdektelen inkvizítoroktól nemigen lehet néző, akinek sikerül megijednie, Sidious pedig sokat visszaadhatott volna a sötét oldal iszonyatából, gyilkos csábításából. (Ismét csak a remek Sithek bosszújára kell hivatkoznunk.)
Az Obi-Wan Kenobi még így sem nevezhető teljes kudarcnak, abszolút nézhető, fogyasztható sorozat lett. Az első öt részt két nap alatt abszolváltam, és kicsit bosszantott, hogy az utolsóra ezt követően még öt napig várnom kell. Majd a felkerülés pillanatában, szerda reggel kilenckor már indítottam is. (Eközben mondjuk az Eufória második évadán kínszenvedés volt végigverekednem magam.) Az ilyesmi azért nem jelentéktelen szempont akkor sem, ha közben végig inkább elégedetlen voltam. Főleg persze azért, mert nagy várakozásaim voltak, azok közül viszont alig teljesült valami. Ami meg igen, az is végül csalódást keltően érdektelen maradt. A Star Wars világát azért is szeretik annyian, mert sorsok tragikus küzdelméről, barátságról és árulásról, a sötét oldal vonzásáról és a reménytelen pillanatokon való felülemelkedésről, a jóhoz való visszatérésről mesél. Katartikusan, erőteljesen. Az Obi-Wan Kenobi esetében ez igen ritkán történik meg, amikor pedig megpróbálkoznak vele (mint mondjuk Revánál), ott sem teljes sikerrel. (Még ha a végére talán mégis csak sikerül valamit megmutatni belőle.) A Star Wars persze másnak szólhat arról is, hogy izgatottan szúrjuk ki az egyik-másik animációs sorozatban felbukkanó Jedit a háttérben, vagy épp valami alig észrevehető utalást egy a tömegek által kevésbé ismert, de már kanonizált figurára. Az Obi-Wan Kenobi sorozat mindenesetre sokkal több is lehetett volna annál, ami végül lett.
