A lépcsőn lefelé

Hat óra, kelni kell. Mért? Mert megszoktam, ha nem kelnék, lelkifurdalásom volna, hogy elpocsékolom az időmet. Úgy érezném, lopom a napot, pedig nem vagyok én tolvaj. Gyerekkoromban loptam egyszer, barackot. Szent Ágoston is lopott, ő körtét, mégis szent lett belőle. Persze nem ezért, hanem ennek ellenére. Könnyen kelek, nem húz vissza az ágy, mint gyerekkoromban. Hallom anyám hangját, bár nem akarom, de hallom, mintha a felhők alól szólítgatna, kisfiam, keljél, már harangoztak, hallottam a harangszót is, nekiütődött álomba merült elmémnek, de hátha csak érzékcsalódás, mégis van menekvés. De nincs. Mire kijövünk a templomból, lerohanunk a csigalépcsőn a kórusról, nagy pelyhekben hull a hó, szépen kivattázza a hajnali falut. Csöpögő orral bámulva is szép, nagyon szép.

Szia, srácok, én sietek, hátha megjött a Mikulás, mondja Barnus, és szöges bakancsában elindul, hogy megnézze, mit hozott az a jóságos fehér szakállú. Te még hiszel a Mikulásban? Barnus kétségbeesetten bámul ránk, mintha valami súlyos bűnnel vádoltuk volna meg, kövér könnycsepp pottyan ki a szeméből. Valami megszakadt benne, de csak röhögünk a kínján, mert mi túl vagyunk Jézuskán, Mikuláson, bennfentesként lenézzük, aki még nem az. Nem akarjuk tudomásul venni, vagy nem is tudjuk, hogy ez a lenézés valójában irigység, mert már kiűzettünk valahonnét, ahol olyan, de olyan jó volt, ahonnét most szegény Barnust is durván kiakolbólítottuk.