A vége jó

Hajnallik. Talán. Fekszem az ágyban párnák közt, és egy gondolat bánt engemet, per másodperc, mert ide-oda cikáznak az előző nap leggyönyörűbb pillanatától (vigyorgok), a „Lássuk, milyen is volt ez az esztendő, ha már egyszer véget ér” nyitányú nagy, terjedelmes, részletes és dörgedelmes évzáró publicisztika megírásának kósza ábrándjáig (ráncokat gyűrök a homlokomra), míg csak újra el nem jutok a végső határig, miszerint szívből irigylem, akik a legpárkapcsolat-gyilkosabb kérdésre, „Most épp mire gondolsz?”, teljes őszinteséggel válaszolhatják: semmire, mivel abban a pillanatban tényleg, de tényleg nem bíbelődnek az égvilágon semmivel, csak úgy léteznek bele a nagyvilágba a humánnullponton, amiről elképzelésem sincs, milyen érzés, mivel, ha épp nem gondolok semmire, akkor azon agyalok, hogy ez most gondolkodásnak számít-e. Időnként meglehetősen fárasztó, de hát ez van, és hogy jönnék én ahhoz, hogy vitába szálljak a saját elmémmel?

Odakint mínusz egy fokot mérnek, ami végül is nem rossz, mégis csak tél van, vagy mi, se nem sok, se nem kevés, rendes havat meg amúgy sem látunk már egy ideje, de fázni fogok, ha kilépek az ajtón, korral jár, azt mondják, és igazuk lehet, mert fázni fogok, hiába a vastag pulcsi alá öltözködés, amit amúgy utálok. Muszáj elmenni az ajándékokért. Muszáj – be rút szó ez itt, szóval elmegyek ajándékokért, vagy inkább nekiindulok, hogy hova és melyikért, azt most így alig szenteste előtt nem tudnám megmondani, mert megannyi remeknek tűnő ötlet, hozzá sok-sok kérdőjel és bizonytalanság némi önhibáztatással, hogy igen, ismét megcsináltad te szerencsétlen, sikerült az utolsó pillanatokra hagyni, hiába ígérted meg annyiszor magadnak, hogy ilyet soha többé. Egyébként én minek örülnék? A’sszem, ideje felkelni.

A teljes cikket a Magyar Hang december 22-én megjelent, 2022/52-53. karácsonyi dupla számában találja. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!