Embert barátairól

A szüleimtől azt tanultam, hogy a rendet nem rakni kell, hanem megtartani. Ez persze alap- és féligazság, mert ahhoz, hogy megtartsuk, előbb rendet kell rakni. Nem csupán az otthonunkban és a környezetünkben, de az agyunkban és a lelkünkben is. Faluhelyen ez is megszokott volt, hamar megszólták az embert, ha a portája nem érte el a „tiszta udvar, rendes ház” szintet. Effélékre mondjuk azt mostanában, hogy így szocializálódtunk, én egyszerűbben fogalmaznék: ezt az alapkultúrát örököltük meg a nagyszüleinktől, a szüleinktől, mi több, a szomszédoktól is. Szégyen volt az udvar széjjelsége, és ennél is nagyobb szégyen, ha a szegényes házbelsőben rendetlenség volt. Földpadlónkon sem lehetett szemét, a rongyszőnyegek sem lehettek koszosak. Fürdőszobánk nem volt, a lavór volt a sarokkádunk, kilépő helyett a ciroksöprűt használtuk, minden este így fürödtünk. Szegénységünkről nem beszéltünk, úgy tudtuk, hogy megvan mindenünk, pontosabban ebben a tudatban kellett élnünk. A főzés és az étkezés mosogatással zárult, az edények a helyükre kerültek. Akár a mondatok zárásakor, mindennek pont került a végére.

Nemrégiben Kemenesalján jártam, családommal, természetesen egyik napot a Berzsenyi által versben is megénekelt Ság hegy bejárásával töltöttük. Ez a hegy is a tanúhegyek sorába tartozik, igaz, hegynek nem is nevezhetnénk, merthogy eredeti állapotában sem érte el a 300 méteres magasságot. Azért írom múltidőben, mert a hegy régi magasságát már csupán két meghagyott csúcs jelzi, a többi bazaltot kibányászták a hajdani vulkánkráterből. Mintegy egymillió vagon kő került ki innen, nagyrészt a vasútépítéshez használva, jelesül ezek a kövek kerültek a vasúthálózat talpfái alá. Innen szállították el nagy tömegben az itt pattintott macskaköveket is, amelyekből utakat és utcákat építettek.