Lesz-e hova bújnunk a jövő géntechnológusai elől?

A törvényszéki szakértőkről szóló krimisorozatok közhelye, hogy vattapálcikákkal minden bűntény helyszínén DNS-mintát vesznek mindenről, és ha a tettes csak ránézett egy tárgyra, akkor ott biztosan megtalálják a nyomait, és nem menekülhet. Ez az ezredforduló idején még sci-fi volt, de ma már szó szerint a levegőben terjedő szemcsékből is képesek a nyomozók és a kutatók genetikai vizsgálatot végezni. Ez egyrészt csodálatos, másrészt félelmetes, hiszen komolyan veszélyezteti az emberek genetikai magánszféráját. Lesz-e hova bújnunk a jövő géntechnológusai elől?

A környezet tele van az élőlények örökítőanyagával, pontosabban a DNS-ük töredékeivel. Nukleinsavakat lehet kivonni a vízből, az ételekből, a talajból, a hóból, ezeket összefoglaló néven környezeti DNS-nek (angol rövidítéssel eDNS-nek) nevezik. Bár ezek a molekulák rendszerint csak töredékei a teljes DNS-molekuláknak, a fajok meghatározásához már egészen rövid szakaszok is elegendők. Hiszen a különböző élőlényeknek rengeteg ujjlenyomatszerű genetikai jellegzetességét ismerjük már, így egy-egy egyedi tulajdonság nagy valószínűséggel a legrövidebb töredékekben is megtalálható lesz.

Ezen a technológián alapult például a SARS-CoV-2 vírus örökítőanyagának szennyvízből történő kimutatása, de az ökológusok a környezeti DNS elemzésével már azelőtt ki tudják mutatni a támadó invazív fajokat, mielőtt magukat az élőlényeket megtalálnák az élőhelyen. A technológia szívderítőbb eredményei közé tartozik, hogy már többször találták meg olyan fajok DNS-ét az eDNS-tömegben, amelyekről korábban azt gondolták, hogy vadon már kihaltak.

• Mi mindent lehet meghatározni a környezeti DNS-ből?
• Mennyire megbízhatók ezek az eredmények?
• Menekülhetünk-e egyáltalán a genetikai