Hősök a sztoriban – a magaskultúra cselszövése

Tájleírást, vagy egyáltalán, bármilyen leírást „csinálni” könnyebb, mint tisztességes karaktereket. A leírás labormunka, méricskélés, adagolás, metasztori és narratíva, az eredménye izgalmas, mint a durranógáz, tehát a stílus mint „üzenet”. Bravúr. Persze, a szereplőket is a szöveg teremti meg, „csalogatja” elő, miáltal nemcsak narrátoruk, de egyetlen pontos megfigyelőjük is maga a nyelv, „el vannak mesélve”. Egy nagy germanizmusban élünk, ha akarjuk, ha nem, ami azt is jelenti persze, hogy hiába a szétvert egészségügy, a várólisták, az infláció és az elcsalt milliárdok, mégis vannak cselekedeteink, elmesélhetők és jelzőzhetőek vagyunk, s akár Bovaryné vagy Julien Sorel: szemantikailag még vitathatatlanul létezünk. Meg van írva a sorsunk.

De ha Magyarországon az ember a hochkultúráról elmélkedik, mindig magas vérnyomás a vége, nálam is kiverte a plafont, kettőszázhúsz feletti értéket mért a helyi orvos, Maczó doki, aki tulajdonképpen megmentette az életem, megállította a szövegromlást, továbbra is mondható vagyok. (Megjegyzés: nem mindegy, hogy dűzni vagy Disney, már csak stiláris szempontból sem...) Valaha az írók az asztalra csaptak, és írtak egy tárcát, glosszát vagy krokit, meg is volt oldva a vérnyomás, bár Adyt, szegényt letiltották a hírekről, annyira nehezen viselte az úri magyart. De most hová? Jobban mondva, kinek dühöngjünk? Kit bosszant fel, hogy egy megyényi területnek egyetlen praktizáló szemésze van? Hogy a neurológus doktornő asszisztencia nélkül dolgozik? Hogy egy egyszerű CT várakozási ideje négy hónap? Meg az ilyesmi amúgy is távol áll a szépirodalomtól.