Európa demográfiai helyzete kapcsán már-már konszenzus van arról – például idevág a nemrég megjelent, és nagy vihart kavart Draghi-jelentés is – hogy a jelenlegi folyamatok mellett a jóléti rendszerek mostani formájukban nem lesznek fenntarthatóak. Bár ezzel nehéz vitatkozni, népesedési szempontból a világ legrosszabb helyzetben lévő országait talán mégsem az öreg kontinensen, hanem a konfuciánus Kelet-Ázsiában érdemes keresni.
Felemás emancipáció
Ha a nyers adatokat nézzük, egy nőre vetítve jelenleg Dél-Koreában születik a legkevesebb gyerek, mindössze 0,71, miközben a népesség fennmaradásához a jól ismert 2,1-es rátára lenne szükség. A folyamat természetesen már régóta tart, viszont ilyen alacsony értéket még sosem mértek, inkább egy lassú, de biztos csökkenés volt megfigyelhető az elmúlt évtizedben.
Míg a dél-koreai helyzet valóban kritikusnak tűnik, a térség többi állama is csak minimálisan teljesít jobban. Szingapúrban és a hasonló kvázi-városállamokban – Hongkong és Makaó –, illetve Tajvanon a népesedési ráta 1 körül alakul. Ugyan a hivatalos kínai érték ennél magasabb, 1,3-1,4 között mozog, egyesek szerint itt is csúsztatás történik, és semmi sem utal arra, hogy az ország mutatói jelentősen eltérnének az egyébként kulturálisan igen közel álló Tajvantól vagy Hongkongtól. Bár a népesség átlagéletkora Japánban a legmagasabb – 48 év – érdekes módon a szigetország 1,3-as mutatója most már a legjobbnak számít a gazdagabb kelet-ázsiai országok közt.
A népesség elöregedését általában a nők rosszabb munkaerőpiaci helyzetével magyarázzák, hiszen tény, hogy a szülés komoly hátrányt jelent egy nő karrierjében később. Ugyanakkor kijelenthető, hogy Kelet-Ázsiában ez a hatás hatványozottan igaz, hiszen a nyugati társadalmakhoz képest a házimunka és gyerekekkel való foglalkozás terén sokkal nagyobb a különbség a férfiak és nők közt.
Míg Japánban ez inkább csak a férfiakat érinti és őket is csak részben, a szárazföldi Kínában és Dél-Koreában ezzel párhuzamosan kialakult és általánosan el is terjedt a legnagyobb vállalatoknál az úgynevezett „996” munkakultúra, azaz a hét hat napján a reggel 9-től este 9-ig tartó munkavégzés. Egy ilyen helyzetben a fiatalabb női generáció tagjai könnyen érezhetik azt, hogy két front közé szorulnak – miközben ugyanis életüket teljes mértékben áthatja a munka, addig még szülőként is meg kellene felelniük. A valóságban viszont már maga a dilemma is egyre ritkábban merül fel, hiszen az említett munkarend mellett kapcsolat kialakítására is csak minimálisan van esély, és lesz egyre inkább meghatározó az egyedülálló életmód társadalmi szinten.
A kelet-ázsiai társadalmak viszont más szempontból is inkább hagyományos felfogásúnak tekinthetőek a férfi-nő viszonyrendszert illetően. Miközben a nyugati országokban a gyerekek közel 60 százaléka születik házasságon kívül, ez a szám mindössze 2-3 százalék Japánban és Koreában. Az egyedülálló anyaság stigmatizálva van, egy ilyen családból érkező gyereknek a karrier- és továbbtanulási lehetőségei pedig szignifikánsan rosszabbak, és akár kortársai, tanárai részéről is lenézéssel kell szembenéznie. Itt pedig megint visszatérünk a munka által leterhelt, a másik nemmel futólag is alig érintkező fiatalok problémájához, mely viszont a létrejövő házasságok számát is lecsökkenti.
Gyereket házért
A fentiek alapján nem meglepő módon kijelenthető, hogy a városi lakosság általában mindig alacsonyabb népesedési rátával rendelkezik, miközben az elmúlt évtizedek Kelet-Ázsiában a gyors urbanizációról szóltak. Napjainkra a leginkább városlakó társadalmakat már egyértelműen itt kell keresni – Dél-Koreában például a népesség több mint 90 százaléka él városokban, de Japán és Tajvan esetében is legalább 80 százalékról beszélhetünk. Kína helyzete annyiban speciális, hogy itt még nem fejeződött be az urbanizáció folyamata, miközben a munkaképes lakosság a többi országhoz hasonlóan itt is csökkenni kezdett már.
Ahogy említettük, a kelet-ázsiai munkakultúra alapból nem kedvez a gyerekvállalásnak, ugyanakkor ezt kiegészítik a vidéki életformához képest sokkal gyakoribb lakhatási gondok is. Bár a nyugati társadalmakban – ideértve Magyarországot is – a fiatalok lakáshoz jutása jelentős probléma, a csendes-óceáni térségben a helyzet helyiértékekkel rosszabb. Hongkongban, Szingapúrban, vagy éppen a koreai fővárosban, Szöulban, illetve a kínai partmenti városokban – Peking, Shanghaj, Shenzen stb. – ugyanis minimum 12-18 évnyi mediánjövedelemre van szükség egy átlagos lakás megvásárlásához, mely globális rekord.
Ebben a helyzetben a gyerekvállalás még inkább kitolódik, hiszen a kétkeresős modell esetén is körülbelül csak a 30-as éveik derekára rendelkezik egy pár a megfelelő önerővel az ingatlanvásárláshoz. Ettől nem független az egykézés egyre népszerűbbé válása sem, hiszen kettő vagy több gyerekszoba tovább növelné az így is magas ingatlanköltségeket. Ugyanakkor maga a kompetitív nagyvárosi munkaerőpiac is fontos tényező: Kelet-Ázsiában az elvben ingyenes állami oktatás mellett a diákok döntő hányada esti iskolákba és egyéb kiegészítő képzésekre jár, hogy később felvételt nyerhessen a felsőoktatásba. Ez pedig további, igen jelentős kiadásokat jelent, mely kettő gyerek esetén már szintén komoly kihívás.
Bár a kelet-ázsiai szülők döntései családi és egyéni szinten a fentiek alapján teljesen racionálisak, társadalmi szinten a mostani trendek fennmaradása nagyon komoly problémát jelent majd, és egyre sokasodnak a kérdőjelek a társadalombiztosítás, egészségügy és egyéb állami rendszerek mostani formájukban való fenntarthatósága mellett. Kissé leegyszerűsítve olyan országok jönne létre, melyek „túlméretezettek” a lakosságuk számára, amire jó példa a japán vidék elnéptelenedése például.
Fontos hangsúlyozni, hogy a szigetország lakossága egyelőre a 2010-es csúcshoz képest mindössze 2-3 millió fővel csökkent „csak”, de várhatóan Dél-Koreában a mostani 51 millió fővel szemben 2070-ben mindössze 38 millió fős lakosság várható. És ne feledjük, hogy önmagában a népességszám is csalóka ha egy ország gazdasági potenciáljáról beszélünk, hiszen ez nem mond semmit az átlagéletkorról és a munkaképes lakosságról. Bár Dél-Koreában és Japánban már több mint egy évtizede csökken a népesség, Kína és Tajvan esetében még egy rövidebb, átmeneti időszakról beszélhetünk, amikor az aktív korúak számának esése mellett a teljes lakosság inkább stagnál a hosszabb élettartam miatt. A fő probléma természetesen az aktívak és az eltartottak, idősek arányának a megbomlása – míg a 20. század derekán a nyugati államokban ez az érték 1:4 körül alakult, a kelet-ázsiai társadalmakban a mutató 1:2-nél is alacsonyabb lehet a 2050-es évekre.
A megoldási terveket illetően nincs hiány, Dél-Koreában például 2006 óta 270 milliárd dollár lett elköltve különböző gyermekjóléti intézkedésekre, Kínában a 2010-es években az egyke politikát is eltörölték a városokban, míg Japánban családi adókedvezményekkel is próbálkoztak. A népesedési adatokból viszont látszik, hogy átütő sikerről sehol sem beszélhetünk.
A japán számokból arra következtethetünk, hogy idővel egyfajta önkorrekció talán mégis várható. A szigetország aktív lakossága ugyanis legalább már 20 éve esik, mely egy deflációs válsággal is együtt járt, amivel egy korábbi cikkben érintőlegesen már foglalkoztunk. Míg 1990 környékén Tokió volt messze a legdrágább nagyváros a világon, manapság az ingatlanárak a budapestitől alig térnek el, ami kétségkívül enyhíti a lakhatási válságot. Hasonló trendeket látunk egyébként a kínai ingatlanpiacon is, ahol az árak 2022-23-as, meredek esése egybeesett a lakosságszám tetőzésével is. Ez önmagában persze nem oldja meg az összes demográfiai problémát, de a jövőben elképzelhető pár tizeddel magasabb népesedési ráta emiatt, és a lakosságszám korábban – bár nyilván a mostaninál alacsonyabb szinten – stabilizálódhat. Feltehetően az ingatlanpiac „kihűlése” a fő oka a szomszédos országokénál magasabb japán népesedési mutatóknak is.
Az szintén nagyobb magabiztosággal kijelenthető, hogy a legkönnyebb helyzetben a városállamok vannak. Szingapúr vagy éppen Hongkong lakossága mindig is kevert volt, ráadásul a magas fizetések miatt a világ minden tájáról érkeznek bevándorlók. Ugyanez igaz egy-egy országon belül is: a koreai Szöul vagy a kínai partmenti városok lakossága legalább 2035-ig továbbra is emelkedni és talán még picit fiatalodni is fog, az elnéptelenedés első körben a vidéket érinti (Kína nagyvárosaiban ma még a munkanélküliség is komoly probléma, tehát a folyamatnak nagyon az elején járunk). Önmagában viszont ez a folyamat a GDP/fő értékek növekedésével jár, hiszen a városban található munkahelyek a leginkább termelékenyek.
Robotok, bevándorlás és India
A technológiai fejlődés és a robotizáció szintén nem lebecsülendő tényezők, itt kifejezetten nehéz megjósolni, hogy a következő 10 év mit hoz majd. A magasabb GDP/fő érték pedig elvben magasabb életszínvonalat is jelent, azaz ezek a megoldások is megfizethetőbbé válnak a társadalom számára. Itt fontos azt is megjegyezni, hogy a kelet-ázsiai államok esetében – bár az amerikai modellhez képest nagyvonalúnak számítanak – a jóléti kiadások és segélyezés az európai gyakorlattól elmarad. Ezek a rendszerek általánosságban sokkal inkább építenek a személyes megtakarításra, illetve a család is sokkal fontosabb szerepet játszik, ami a hosszabbtávú fenntarthatóság mellett szól.
Természetesen elvi megoldásként a tömeges bevándorlás is felmerülhet, de itt már több kihívással számolni kell. A térség nagyobb államai közül mindössze Japánban próbálkoztak szervezettebb formában ezzel, itt pár év alatt jelentősen nőtt a vendégmunkások száma, és így az a 2 millió főt is meghaladja. Ezt persze igen hosszú vita előzte meg, és a vendégmunkások is csak rövid lejáratú vízumokat kapnak egyelőre. Dél-Koreában és Kínában pedig szintén erős ellenérzések vannak a bevándorlással szemben.
Idővel ugyanakkor maguknak a bevándorlóknak a megtalálása is nehézkesebbé válhat. Bár Délkelet-Ázsiában, ahonnan a japán bevándorlók döntő része érkezett, több fiatal korfával rendelkező, és igen népes ország is található – Fülöp-szigetek, Indonézia, Mianmar és részben Vietnám – a már inkább fejlettnek tekinthető országok – úgymint Thaiföld vagy éppen Malajzia – maguk is öregszenek, és a népesedési mutatók alig magasabbak a japán értéknél. Ráadásul a térségben legnagyobb Indonézia lakossága is mindössze a kínai ötödét teszi ki, miközben az európai viszonylatban szintén komoly kibácsátóország Egyiptom és Törökország egymaguk a legnépesebb uniós országok lennének. Valószínűsíthető tehát, hogy a bevándorlás inkább csak enyhítő tényező lehet a népesedési problémákt terén Kelet-Ázsiában.
Fontos azonban aláhúzni, hogy jelentősebb automatizáció – vagy bevándorlás – nélkül egy-egy ország ipari tevékenysége is leépül, hiszen a csökkenő népesség óhatatlanul a munkaerőköltségek növekedésével jár. Bár a kereskedelmi szankciók és a romló kínai-amerikai viszony miatt egyre több cég dönt a délkelet-ázsiai gyárépítések mellett, ahogy említettük, a népesedési folymatok már itt is felemásak, így a folyamat fő nyertese India lehet. (Zárójeles megjegyzés, hogy Indonéziát sem érdemes leírni, mely akár a világ 5-7. legnagyobb gazdaságává is válhat a század derekára, ezzel együtt a lakosságbeli különbségek miatt India mégis nagyobb potenciállal bír.)
A kontinesnyi ország lakossága pár éve ugyanis Kínáét is lehagyta, és az elkövetkező évtizedben az indiai aktív korúak száma legalább annyi fővel fog emelkedni, ahány munkavállaló az egész EU-ban található. A kelet-ázsiai elnéptelenedés mellett ráadásul itt a munkanélküliség a kiemelt probléma. Az indiai befektetések lassú volumenéről és az ország gazdasági problémáiról már korábban is írtunk, azonban ezek középtávú – 5-10 éven belüli – legalább részleges kezelése esetén már komoly esély nyílna a felzárkózásra. Az indiai „csodába” való befektetés pedig Kelet-Ázsia multinacionális vállalatai részéről áttételesen az otthoni adóbevételek és a GNI növekedését is jelentenék, melyek legalábbis enyhítenék az aktív korúakra a jóléti állam fenntartása miatt kirótt terheket.
Röviden tehát, bár nem szabad lekicsinyelni a hatásait – és az elnéptelenedett területek például komoly kérdéseket vetnek fel a határvédelem vagy éppen a belbiztonság terén – a lakosság csökkenése szabályszerűen egyáltalán nem kell, hogy a társadalmi rendszerek leépülésével és elszegényedéssel járjon. Ez azonban csak és kizárólag a kereskedelmi kapcsolatok normális, globalizált működése mellett lehetséges, melyre viszont ma több kihívás is vár.
A Kelet-Ázsia Fgyelő elemezéseit mostantól a Magyar Hang oldalán is olvashatja, a blog további cikkeit pedig a Substacken találja!
