Ikonikus marhahús

Annak idején csak nevetgéltem azon a fülszövegen, amelynél a szerkesztő, fokozni kívánva a dolgokat, azt írta: ez a regény „egyszerre fölemelő és lebilincselő”. Most akkor fölemel vagy lebilincsel? – kérdeztem, felbosszantva a kiadó derék munkatársait. A képi megfogalmazásokból néha túlságosan kihallom az eredetet. Tudom, ez nem mindig jó, de nagyobb bajom ettől még nem történt. Nem tehetek róla, de ha a reklámszövegben „ikonikus marhahúsos szendvicsről” hallok, egyszerre jelenik meg előttem egy pravoszláv templom meg a sarki hentes kínálata, egy rendes hamburger helyett. Most is úgy érzem, bármi nem lehet ikonikus. Furcsán hangzik az ikonikus gyulai kolbász vagy a fővárosi kukásautó, de lehet ikonikus az Eiffel-torony, a Big Ben vagy a Rolling Stones. És nem az ikonikus a legjobb jelző az 1980-as években használt bevásárló cekkerre, és azt a brüsszeli ereszcsatornát sem mondanám ikonikusnak, amelyen egy magyar EP-képviselő a buliról menekülve lemászott.

A divatszavak a túlterhelt öszvérekre hasonlítanak. Le kell venni róluk néhány zsákot ahhoz, hogy tartani tudják a tempót. A nyelv élő, lélegző, folyamatos változásban lévő forma, nagyon sok mindent megenged, de megvannak a törvényei. Ami a nyelvhasználatban nem számít hibának, az még lehet stílusérzéketlenség. Azért tartom fontosnak ezt hangsúlyozni, mert van egy szavunk, egy elég könnyen osztogatott, gyorsan ragadó bélyeg, amelyet különösen bántónak érzek, ha némelyeknek jópofa is. Ez a szó angol közvetítéssel érkezett hozzánk (grammar nazi) és nyelvtannáciként honosodott meg nálunk. Csak remélni tudom, hogy minden szó, amely a „nácit” vagy a „fasisztát” összetételben, jelképesen használja, ebben az országban rövid pályát fut be. Rákosi Mátyás óta vakarjuk a bélyeget eleinkről, miszerint a magyar „fasiszta nép”. Különböző összefüggésben ma is fel-feltűnik a stigma, és nem tudom rezignáltan azt mondani: hát persze, választások előtt vagyunk. Mert az nem indok semmire.