Kijelentő mondat: otthon vagyok

Túl egyszerű ez így. Hogy ötvenévnyi „budapestiség” után egyszer csak otthon vagyok Badacsonyban. De ötven évig vajon otthon voltam Pesten? Sokan megkérdezik, nem hiányzik-e. Azt szoktam mondani, hogy ami hiányzik, az belőle hiányzik már régen, s nem csak nekem. Polgári valósága, a Krúdy, a Karinthy, a Mándy hol glamouros, hol rettentő szemérmes világa. A citoyen öröm és felelősség, amiből, ha furcsa is, itt néha, de legalábbis arányaiban sokkal többet tapasztalok, holott Tördemic falu, és Tomaj sem igazi város, noha annak nevezik.

Laposa József bátyámtól kaptam levelet, melyben megírja, hogy a badacsonytomaji polgármesternél kezdeményezi két szobor felállítását, mindkettőt a badacsonyi (szőlő)kultúrára való megemlékezésül. Az egyik a Hegyet, a hegy mai arcát, s az itteni legendás szőlőművelést meghatározó nagy formátumú személyek, Ranolder püspök (egykori, lassan pusztuló háza ma Rákay Philip tulajdona… sic!), Bogyay Lajos, Ramasetter Vince, Ibos Nándor, Dr. Esterházy Pál, Békássy Péter és Szeremley Huba munkásságának állítana emléket, míg a másik a névtelen vincellérekre, szőlőmunkásokra emlékeztetné az itt élőket s a látogatókat. Hiába nem vagyok született badacsonyi, sem szőlész, s nem is genetikám vagy „identitásom” okán, de a kezdeményezés szívemnek mégis otthonos. A sorsát alakítani óhajtó polgár gesztusa.

Egyik este megcsörrent a telefonom, Telihay Péter és Artner Sisso barátom hívott, hogy útban Umbriából erre kanyarodnának, és beugranának. A Nefelejcsben (Skizóban) ültünk le pár falatra és egy koccintásra (már-már pesti és kávéházas hangulat, s itteni otthonom bizonyítékaként is felfogható). Péter azt mesélte, hogy ahonnan jöttek, egy umbriai kisváros polgármestere nagy szeretettel fogadta őket, magyarokat, hisz egész kis magyar kolónia van már náluk. Péterfy Gergely is ott lakik, ha jól tudom. A polgármester, mint ez kiderült, szeretettel vár bárkit, a betelepülő magyarokat is, s aki jön, azt arra biztatja, tegyen hozzá valamit az ő kultúrájukhoz is. Részéről ezt jelenti a tisztelet. Így lehet otthonná, patetikusan: közös otthonná tenni a lakhelyünk. Felelősséggel, figyelemmel, szolidaritással.

Jogos kérdés ennek kapcsán, hogy otthon van-e az a sok százezer magyar, aki Umbriában, Németországban, Angliában él. Aki emlékek, kötődések nélkül lakik egy akár csoda szép tájban, világban. Egyáltalán otthon lehet-e lenni az elmenekülésben? Otthon lehet-e lenni itthon, ha a társadalom egy része nem is érti az elmenekülés okát?