Mászóvassal a Nagyapón

Magashegyi tragédiákról és sikerekről gyakran olvasni mostanság. Ezen írások listáját gyarapítom most egy réges-régi történettel. „A kapott utasítás szerint egy a hegység lábánál fekvő faluban a serpát kerestük fel, aki megfelelő díjazásért hajlandó volt bennünket néhány napon át a hegységre felvezetni, s a legnevezetesebb dolgokat megmutatni. Korán érkeztünk hozzá. Első kérdése az volt, hány napra terveztük a kirándulást. Azt feleltük, ezt ő bizonyosan a legjobban fogja tudni. Felvilágosított, hogy három nap alatt sokat lehet látni, és elegendőképpen el lehet fáradni” – indul az úti beszámoló. Azaz nem: 1654-ben, amikor Daniel Speer, a breslaui (ma Wrocûaw) születésű író és zeneszerző Késmárkról Lőcsére tartva úgy döntött, megmássza a Tátra legmagasabbik csúcsát, a hegyi vezető feladatkörét még a falubeli iskolamester látta el, „megfelelő díjazás” fejében. Tehát a tárcaíró csal: az idézett szöveg eredetijében a „serpa” szó helyett az „iskolamester” szerepelt.

Daniel Speer Magyar Simplicissimusának tanúsága szerint a csúcstámadáshoz a serpáskodó iskolamestereken kívül még kenyér, bor vagy sör, aztán sonka vagy zergecomb szükségeltetett, mindemellett egy puska, személyenként egy-egy zergeszarvban végződő bot, továbbá „egy zsákravaló térdvaskötél és horog”, amit nem a hegyi vezetőnek, hanem bizony az alpinistáknak kellett cipelniük a túra során. 1654-ben az alaptábor szerepét a juhásztanya töltötte be, ahol szigorú szabályoknak kellett megfelelni. Az iskolamester legalábbis az utazók lelkére kötötte, hogy a juhász szíves vendéglátásáért cserébe »csak hat cipót és hálás köszönetet« adjanak fizetség gyanánt, és a világért se mutassanak neki pénzt, „mert az veszedelmes lenne”. (Lásd még: Móricz Barbárokját) Mielőtt nyugovóra tértek, a hegymászók elő szerettek volna venni egy palack bort, azonban a juhász és vezetőjük „nem engedték, mondván, takarékoskodjunk vele, holnap és holnapután nagyobb szükségünk lesz rá”.