120 éve született a zseniális magyar filmes, akit szinte senki sem ismer itthon

Az egyik legcsodálatosabb filmes erőszakjelenet egy magyar származású alkotó, Pressburger Imre (Emeric Pressburger) nevéhez kötődik. Sajnálatos, hogy ennek ellenére igen kevesen ismerik ma mind a 120 éve, 1902. december 5-én született forgatókönyvíró-rendezőt, mind főművét. A negyvenkilences szélességi fokért Oscar-díjat kapott, a magyar televízió mégis több mint ötven évvel később vetítette le azt, akkor is kapott szinkront. Pedig a Michael Powell rendezte film nem kis dobás, ugyanis úgy tud az egyik legerőteljesebb (és közben legszórakoztatóbb) világháborús film lenni, hogy 1941-ben mutatták be. Azaz: bőven lehetett még az eseményeknek számos kimenetele. Ennek ellenére ezt a filmet bátran el lehetett volna készíteni a következő évtizedekben bármikor.

A történet szerint egy német tengeralattjáró megfeneklik az alaszkai partoknál, a csapatnyi náci pedig kénytelen a szárazföldön menekülni. Útjuk során aztán leckét kapnak a különféle habitusú helyi lakosoktól. Hiába nyugtatja például a Laurence Olivier által megformált francia kanadait, hogy a háború után felszabadítják őket, az kineveti, hogy már most is azok. Majd halála pillanatában még odaveti, hogy ha megnyerik a háborút, küldenek pár misszionáriust Németországba. Aztán ott vannak a békés kommunában élő hutteriták, akik hiába németek, mégsem reagálnak túl jól a karlengetésre. Vezetőjük ehelyett közli, hogy bár valóban németek, de egyáltalán nem a testvéreik. (Zseniális jelenet, ahogy a néhány náci vendég egy lendületes beszéd végén lendít, a teremnyi helyi viszont csak döbbenten néz.)

• Milyen volt egy II. világháborús film a negyvenes évek elején?
• Hogyan emlegették a háború utáni magyar sajtóban Pressburgert?
• Kik a neves rendező unokái?