Sajdik Ferenc, aki kilencvenhárom évesen sem ismeri a tétlenséget

A lovak miatt lett karikaturista, és egy hangyát sem tudna eltaposni – mondja a nemrég Nemzet Művésze címmel kitüntetett, idén 93 éves Sajdik Ferenc, az egyetlen Kossuth-díjas magyar karikaturista, akinek mesefigurái – Pompom, Gombóc Artúr, Festéktüsszentő Hapci Benő és a nagy Ho-ho-horgász szereplői – generációknak jelentettek közös élményt. Megszámlálhatatlan, sokszor szöveges karikatúrája mellett több száz könyvet, gyermek- és ifjúsági kötetet, pénzügyi vagy épp egészségügyi témát illusztrált. Mások mellett Csukás István, Janikovszky Éva és Szabó Magda történeteit keltette életre.

Enyhe karikaláb, jellegzetes haj a tarkón – ez a Sajdikok jellemzője, legalábbis a család karikaturistája szerint, aki rajzai szereplőihez hasonlóan önmagát is rögtön felismerhető karakterként festi le. De felmenői között is találni ám különcöket – textilgyáros, színész, apáca, Algériában szolgáló idegenlégiós, parasztlegény –, akik akár egy karikatúra alakjai is lehetnének. A leghumorosabb karakterek mégis talán szülei voltak: a karcsú balerina, Visnyei Sára egy köpcös zsokéhoz, Sajdik Sándorhoz ment feleségül. Nem volt könnyű sors, versenytől versenyig kellett utazni, így látta meg a napvilágot Sajdik Ferenc is a Berlinhez közel Neuenhagenben. Később Bukarest és Athén lett egy időre az otthona. Utóbbi helyen négy évet töltött édesanyjával és bátyjával, amíg a zsoké apa Dániában lovagolt, ahová hirtelen és évekre elszerződött. Ő már csak ilyen bohém életet élt.

– Végtelenül derűs ember volt, akinek nem számított a tegnap, ahogy a holnap sem, csak a mának élt. De kellett mellé a mamám, aki két lábbal állt a földön. Mindig minden problémát megoldott, három férfivel élt együtt, de ő volt az, aki megjavította a biztosítékot. Nélküle apuval ráfáztunk volna. Mindketten víg kedélyű emberek voltak, egy életre való humort és szeretetet kaptam tőlük. A feleségem is hasonlóan vidám, noha ő néha kritikusan szemlélte a szüleim élethez való hozzáállását. Nálatok hülyéskedni lehet, komolyan beszélni nem, mondta egyszer.

Egyszer még Sajdik Ferenc fejében is megfordult, hogy apja nyomdokaiba lép, de csak két napig maradt az istállóban. A családfő pedagógiai megfontolásból, direkt egy nehezen kezelhető lóra ültette. – Így akart eltántorítani. Persze sejthettem volna, hogy miben sántikál: amikor felültettek a lóra, a karámnál elkezdtek gyülekezni az istállóbeliek. Kíváncsiak voltak a cirkuszra. Nyolcszor dobott le magáról az állat, utána már nem ültem rá vissza. De igazán soha nem is akartam zsoké lenni, nagyon nehezen viseltem a korán kelést. Talán ennek a lónak is köszönhetem, hogy végül karikaturista lettem. De apám a lórajzaimmal sem volt megelégedve, azt mondta: kövérek!