Nincs mit szépíteni, az ember megromlik, nehéz lesz, sötét és durva. A szíve kihűl.
Pár perc próza
Ha Józsi őrült, hát őrült, mindenesetre az, amit mond, sokkal izgalmasabb és inspirálóbb normális embertársaim jobbára unalmas szövegelésénél.
1848–49-ben egy egész nemzet tett hitet a szabadság, a függetlenség és a polgári átalakulás mellett.
Anyámban megfogant a betegség, velem együtt fogant meg, közös lett a vérkeringésünk, mint a sziámi ikreké. Ő az én ikertestvérem, a betegség.
Apám a délutáni rendelés után hazatérve orvosi táskájából elővett hat csomagolt kávéházi mokkacukrot. Nézzétek csak, mutatta, a Lovasné hozta Bécsből. Kinn volt a lányáéknál.
Korábban csak hallomásból ismertem hasonló történeteket, ám engem tényleg Puskás Öcsi vezetett a hajdani magyar király sírjához.
Istenem, Szeged! Mosollyal, jó szívvel említem. Eddig egyszer voltam. Azaz most már kétszer.
A saját apámat látom a szellemi elsötétülés egyre mélyebb bugyraiba alámerülni. Alszik, megfogom a kezét. Szokatlan, különös érzés. Az idejét sem tudom, mikor fogtam meg utoljára.
Legyél fitt, csinos, sikeres, jó anya, jó főnök, jó feleség, jó szerető, jó szomszéd. Brrr! Ez nem fog menni senkinek, garantálom. Én is belebuktam.
Ha az az elejtett puskából származó golyó nem találja el a szerencsétlen Horthy Béla combját, bizonyos dolgok feltehetően másként alakulnak a magyar és a közép-európai történelemben.
Szüleimmel a Makoviczky cukrászdájába jártam, az övé volt az igazi, nagy cukrászda, amíg nem államosították a Rákosi-érában.
A jövőre gondolva újabban a szokottnál is erősebben félek. Mintha már nem is a határainkat feszegetnénk, hanem egyenesen lerombolnánk azokat.
A fiú verseket írt. Félve mutatta meg írásait egy ősszel gimnáziumi magyartanárának.
Szakszavak pöffeszkednek; jóváírás, terhelés, akkreditív, fedezet és futamidő. Semmit sem értek. Látásom homályosul, hunyorgok az éles fényben.
Alföldi lány volt, nem magasságokhoz és mélységekhez szokott. Eleinte maga is furcsállotta hát, hogy pont egy tizedik emeleti lakást választott.