Alföldi lány volt, nem magasságokhoz és mélységekhez szokott. Eleinte maga is furcsállotta hát, hogy pont egy tizedik emeleti lakást választott. Persze annyira nem volt ismeretlen számára a dolog, elvégre odahaza, a szülővárosában is voltak panelházak, ráadásul a szerkezetük, meg talán a lakások belső elrendezése is hasonlított az itteniekéhez – évtizedekkel ezelőtt bizonyára ugyanazon a tervezőasztalon álmodták meg őket –, ugyanakkor tény és való, hogy ebben a mostaniban még sok mindent szoknia kellett. Például azt, hogy miután a legfölső szinten kiszállt a liftből és elgyalogolt a lakás ajtajáig, ott, miközben sorra egymás után elfordította a zárakat, az emeleti folyosó ablakán kipillantva a tágas rónán át még egészen messzire látott, a lakásából nézvést viszont már hegyek akasztották meg a tekintetét.
A legfurcsább persze az volt, hogy ez nem kollégium, nem is albérlet, hanem saját lakás. Az otthona, amelynek vasbeton falai között immáron ő fogja kovácsolni a jövőt, amelyet addig jobbára másokra bízott. De azért – így tervezte – kéthetente hazautazik majd a szüleihez, a meleg odúként hívogató kisvárosi létbe.
Időt kérek | Magyar Hang
Mi már a jelek szerint végképp képtelenek vagyunk élvezni és megélni a pillanatot.
A lakásnak megvolt az a kétségtelen előnye, hogy az összes megnézett közül ez volt a legjobb állapotú – egy kis tisztasági festést leszámítva nem is kellett fölújítani. De az is perdöntőnek bizonyult, hogy úgy volt vele, hogy inkább ez a panelházak közti parkkal, a játszóterekkel és a garázsboltokkal egyetemben a szülővárosára emlékeztető külső kerület, mint néhány megállóval beljebb a szűk, egyirányú utcák, a keramitos udvarok, a málló vakolat a gangon, meg a nappal is sötét, hideg falú szobák. Hetek teltek el azóta, hogy munkába állt, ám Budapestet továbbra is leginkább a puccos belvárosi irodaház meg a körülötte sorakozó kifőzdék és divatüzletek testesítették meg számára. Ellenben miután este hazametrózott, majd a lakásába érve bekapcsolta a tévét és ölébe vette a laptopot, már egészen otthonosan érezte magát.
Az erkélyre viszont sokáig nem ment ki. Télen egyáltalán nem. Alföldi lány volt, a magasban szédült, nem beszélve arról, hogy fent különösen hidegen fújtak a szelek. A fészket is csupán akkor pillantotta meg, amikor az első igazi tavaszi napon madárcsicsergésre ébredt. Először azt hitte, hogy lentről, a parki fák lombkoronájából érkezik a hang, noha kétségtelenül volt valami szokatlan abban, hogy mennyire erősen és élesen hangzik. Aztán ahogy mégis kinyitotta az erkélyajtót, észrevett valamit a sarokba tolt kempingasztal alatt. Először azt hitte, a szél fútt a magasba egy fűcsomót, de amikor közelebb hajolt, látta, hogy tojás lapul benne. Igaz, csupán egyetlenegy, amelyről viszont éktelen csiviteléssel és szárnycsapkodással próbálták elterelni a figyelmét az erkély korlátja mellett fölbukkanó szülők.
Dédapám és a rejtélyes M | Magyar Hang
Van két fénykép róla. Helyesebben van egy harmadik is, amelyiken ő maga nem látható, ám valamiként, úgy vélem, mégis csak összekapcsolható vele.
A fióka hamarosan kikelt, ám azt nem sikerült kiderítenie, hogy miféle madár. A függöny mögül fotózott, a neten keresgélt, és átlapozott egy hazulról fölhozott képes természetkönyvet is: a verébnél nagyobb, a galambnál kisebb, ám ahhoz nem elég színes, hogy egyértelműen meg tudná állapítani… Azt is olvasta a világhálón, hogy Budapestnek meglepően gazdag faunája van, még a belső kerületekben is szép számmal vannak állatok („Ez mennyire igaz!” – dünnyögte, és vágott egy fanyar mosolyt), a madárállomány pedig különösen jelentős.
Ahogy a tavasz terebélyesedett, egyre kevesebbet mutatkoztak a szülők. Egy idő után csak fölváltva jelentek meg, legföljebb arra a pár percre, amíg a fiókát etették. Aki napról napra növekedett az előző tulajtól itt maradt, kiszuperált asztal alatt. Az erkélyajtó mögül figyelte, nem mert kimenni, nehogy elriassza az etetést. Ami viszont egy napon elmaradt. A szülők nem jöttek. Bajuk esett talán? Netán úgy gondolták, hogy azzal, hogy kicsiből nagy lett, az ő szerepük véget ért? Végtére is előbb-utóbb saját szárnyra kell kapni. A fióka is hasonlót érezhetett, mivel a következő reggelen már fent, az asztal szélén üldögélt.
Orgona | Magyar Hang
Akkor, amikor meg kell felelni minden egyes átkozott pillanatban, nem lehet életmódot váltani.
Úgy jött az a másik, ahogy hajdanában – tanulták az iskolában – a nehézbombázók Budapest lángba borult egén. Vércse, sólyom, héja… olvasta, hogy a városban élnek ragadozó madarak is. Erről sem tudta, pontosan micsoda, de a kampós csőréről rögtön látta, hogy veszélyt jelent. Kinyitotta az erkélyajtót, és mint odahaza a nagyszüleitől látta, amikor héja körözött az udvar fölött, tapsolni kezdett. Az egykorvolt fióka azonban az otthoni csirkékkel ellentétben nem biztonságos helyre (ól helyett ezúttal az asztal alá) menekült, hanem – mintha búcsút, vagy tán köszönetet akarna mondani – egy utolsót csiripelt, verdesni kezdett a szárnyával, és kisvártatva messze járt a tizedik emelettől.
A kampós csőrű madár, mielőtt sértődötten elröpült volna az ellenkező irányba, vetett egy mérges pillantást a lányra, aki egy darabig még követte tekintetével kis barátját, a távolodó apró pontot. Amikor már nem látott belőle semmit, visszament a szobába és öltözködni kezdett. Ideje volt szárnyra kapni és kidugni a fészekből a fejét.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 13. számában jelent meg, 2018. augusztus 10-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 13. számban? Itt megnézheti.
