Zöldalternatíva

Szakértők, tudósok és civilek évek óta beszélnek arról, milyen jövő előtt áll az emberiség. Figyelmeztetnek, összhangban és egyöntetűen, hogy közösen kellene cselekednünk, hogy a velünk élő klímaválságot átvészelhessük. Átvészeljük úgy, hogy nem a legkisebb veszteségek mellett, hanem a legnagyobb megrázkódtatások nélkül legyen ez megoldható. Azt állítja a tudomány, hogy a következő 10–12 év sorsdöntő lehet.

Nem kétséges, hogy jogosan kritizálják a politikusokat és a kormányokat a fiatal generáció tagjai: azonnali cselekvéseket követelve. Budapesten, ahogy több magyar városban is a Fridays For Future magyarországi aktivistái, akárcsak az Extinction Rebellion aktivistái hónapok óta felszólalnak, hangot adnak a követelésüknek, hogy végre cselekedjen a politika. De mindhiába, úgy tűnik egyelőre. Sajnos a magyar kormány részéről rejtve marad, milyen víziót kínál a nemzet megvédésére. Nem esik szó idehaza, de még talán Közép-Európában sem korunk legfenyegetőbb veszélyéről, a klímaváltozásról és arról a klímaválságról, amelybe egyre durvábban csúszunk bele, napról napra és évről évre.

A napokban volt a világ túlfogyasztásának fordulója, és megint hamarabb, mint a megelőző évben. Évről évre egyre gyorsabban éljük fel bolygónk rendelkezésre álló forrásait, és így az általunk értéknek tartott kincseket, természeti adottságokat. És igen, a társadalmi és a nemzeti, kulturális sajátságainkat is ugyanilyen ütemben tesszük ki támadásnak és akár a megsemmisülésnek is.

Az elkövetkezendő 15 év mindannyiunké, ahogy az azt követő időszak is. Tehát nem a konszolidáció, hanem a felkészülés következik a közelgő változásokra. Bármilyen kihívások előtt állunk is mindannyian, legyünk magyarok, európaiak vagy a világ nemzeteinek bármely tagja, félelemre alapozva nem kormányozhatunk. Képesnek kell lennünk az alkalmazkodásra, értékeink és kincseink megőrzésére, a következő generációk számára történő átörökítésre, a változással együtt járó szolidaritás megjelenítésére, terheink közös és arányos megosztására és viselésére. Itthon is: a következő másfél évtizednek Magyarországon tehát egy élhetőbb, egy ökoszociálisabb, erős állam kialakításáról kell szólnia. Egy olyanról, amely tudja értelmezni a biztonságot és az emberségességet is. Amelyik mer és tud változni és változtatni, nem akar lemaradni és a változások kiszolgáltatottjává válni, képes a társadalmi szolidaritásra, valóban meg tudja élni a nemzeti összetartozást, ahol a gyenge és elesett nem marad magára.

Fennmaradásunkhoz és a jóllét megvalósításához szemléletmód-változtatásra van szükség, erős rendszerkritikára, rendszerkritikus politikai arcélre és szerepfelvállalásra. Illúzióra épült az elmúlt harminc év, ahogy az Európai Unióhoz történő csatlakozásunkat is illúziók táplálták. Korunk gazdasági és társadalmi neoliberalizmusa megpróbálta velünk is elhitetni, hogy bármit elérhetünk, hogy végtelen a világ összes forrása, és elég lesz csak „felzárkóznunk” a fejlett nyugati konzumtársadalmak szintjére.

Vég nélkül bejárhatjuk a Földet, számtalanszor körberepülhetjük, autógyártók szalagüzemeit telepíthetjük a gazdagon termő magyar talajra, és termelhetünk ott, de facto szemetet. De csillogása, időszakos kápráztatása és fizikai léte miatt még a sajátunknak és „értéknek” is tekinthetjük. És van egy szűk kisebbsége az országnak, amely ezt az állapotot üdvözítőnek tartja, sőt saját boldogulását, gazdagságát ez táplálja. Ők a még létező gazdasági neoliberalizmus kedvezményezettjei ma Magyarországon, amit csak egy olyan kulturális és identitáspolitikával tudnak elfedni, amivel a választók saját érdekeikkel szemben is el tudnak fogadni. Máskülönben Dózsa seregei újraszerveződnének.

A neoliberális gazdaságpolitika utolsó „perceit” éli, de „mi”, magyarok még mindig ezt akarjuk magasztalni, újabb és újabb multinacionális cégeket szeretnénk Magyarországon látni, köztük az elmúlt évszázad zászlóshajóit. Feláldozzuk közben környezetünket, gazdasági forrásainkat kiszolgáltatjuk, felborítjuk társadalmi és generációs kötelékeinket. Közben azonban elérkezett a változtatás időszaka, mert minden meg fog körülöttünk változni. A klímaválság kikényszeríti ezt.

A multinacionális „hulladékgyártók” a piac beszűkülése miatt kivonulnak majd hazánkból és a régióból, maguk mögött hagynak szükségtelenné váló gyártelepeket, szakképző iskolákat és nagyszámú feleslegessé váló munkaerőt. Erre már most fel kellene készülnie a magyar politikának, gazdaságnak. Mert ha a klímaválság globális, de már európai szintű kezelése realitássá válik, a gazdasági folyamatok gyorsabbak lesznek, mint gondolnánk, és ha neoliberális függőségünket nem tudjuk addigra csillapítani a változás során, de annak eredményeképpen, akkor ugyanúgy a félperifériának és perifériának járó kitettség jár osztályrészül nekünk, annak minden további hátrányos következményeivel együtt.

A klímaválság nemzetközi és európai orvoslásának legfőbb biztosítéka, hogy a zöldpolitika magára talált, szárnyalása szükségszerű és törvényszerű, legalábbis Nyugat-Európában, különösen Németországban. Sikerült az elmúlt évtizedekben eljutni a választók széles köréhez, ami részben annak volt köszönhető, hogy az általuk felvállalt témák fősodratúvá váltak, és közben sikerült a kormányzóképességüket is megmutatniuk. Az új társadalmi igényre és az új választói generációk követelésére leginkább a zöldek tudnak választ adni, ahogy víziót is a XXI. századra. Kulcskérdésnek tekinthető, hogy ebben a folyamatban és átmenetben az európai neoliberális intézményi struktúra mennyire lesz életképes, ha egyáltalán az lesz. A most felállítandó új Európai Bizottság elnökét a legtöbb neoliberális erő támogatta. A zöldek nem tették. Annak ellenére sem, hogy Ursula von der Leyen programjának egyik legmarkánsabb részévé próbálta tenni a klímaváltozással összefüggő lépéséket.

A magyarországi zöld pártpolitika létezésének értelmét és céljait is tisztázni kell. A zöldpolitikának be kell mutatnia, hogy tud felelősségteljesen tenni hazánk érdekében, tudja értelmezni a jelen és a jövő generációjára hatással bíró folyamatokat, szolidárisan és progresszíven képes kiutat mutatni. Azaz van zöldvíziónk. Van egy olyan világképünk, amely nem a XIX. vagy a XX. századi keretezésben keresi a „versenyképes” társadalmat, hanem arra törekszik, hogy lokális identitásunk és globális szemléletünk segítségével átörökíthessük értékeinket a jövő generációja számára.

Szilárd meggyőződésem, hogy a XXI. század politikai fő törésvonala a neoliberalizmus és az ökopolitika tengelyén lesz. Így a politikai arénában két meghatározó pólus állhat majd szemben egymással: az egyik a mai társadalmi és gazdasági berendezkedésünk „kizöldítése” (greenwashing), a másik pedig a valódi ökopolitikai szemlélet. Ez utóbbi lehet egy magyar „zöld” innováció alapja: ökotudatos és fenntartható társadalmi, politikai és gazdasági környezet megteremtése és stabilizálása, saját forrásaira épülő és azzal felelősen gazdálkodó szociális környezet megteremtése. A zöld átmenet az egyetlen értelmezhető alternatíva. Van 10–15 évünk, hogy a felismerésen túl változásokat indítsunk el. Megerősítsük saját közösségeinket, hogy visszatalálhassunk saját gyökereinkhez. A külső igazodási kényszer ebben az összefüggésben azonnal értelmét is veszti.

Azonban a centrum és a félperiféria országai közötti különbözőségek a zöldmozgalomban sem oldódnak fel. Továbbra is eltérő problémákkal kell szembenéznie a centrumnak, a félperifériának és a perifériának. Ami miatt lehetséges mégis a közös hang megtalálása, az a mindenkit maga alá temető klímaválság, amely nem tesz majd különbséget centrum és periféria között, legfeljebb ideig-óráig lesz lehetősége menekülni egyiknek vagy másiknak. És ezzel tisztában vannak a zöldek. De hogy mire lesznek képesek a centrumországokban esetleg hatalomra kerülő zöldpártok, milyen új dinamikát adhatnak egy változási hullám elindításával, nem tudhatjuk még.

A magyar zöldpolitika célja, hogy a zöld innovációs modellen keresztül Magyarország minél előbb kiutat találjon a globális függőségi rendszerből. Ami korántsem könnyű gyakorlat, hiszen a neoliberális gazdasági és politikai berendezkedés sok esetben strukturális kényszerpályán tartja az országot, és ebben a jelenlegi EU-s működési feltételek sem segítenek. Sőt, jelen rendszerben felzárkózásról is nehezen lehet beszélni, nemhogy kitörésről. Persze ennek a függőségnek mindig lesznek haszonélvezői. Kérdés az, hogy a nagy és csendes kiszolgáltatott többség képes lesz-e alulról megszervezni közösségeit és életfeltételeit, és talál-e erre megfelelő szuverén támogatót. A magyar zöldek ebben segítő partnerek.

A szerző az LMP társelnöke

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/33. számában jelent meg, 2019. augusztus 16-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/33. számban? Itt megnézheti!