És jött a doktor

Olvasom az újságban, hogy az aktuális tudományos álláspont szerint az ember 33 éves koráig nyitott az új zenékre, aztán egyre kevésbé érdeklődik irántuk. Eddigre ugyanis már kialakul az ízlés, és egyre kevésbé érdekesek az újdonságok. Ráadásul elfárad az agyunk. Frank T. McAndrew, az illinois-i Knox College pszichológusprofesszora szerint ennek biológiai magyarázata van. Idővel az agy már nehezebben tesz különbséget a különböző akkordok, ritmusok, dallamok között, így természetes is, hogy minden modern zene ugyanolyannak hangzik. És még: a legerősebb emlékek 10 és 30 éves kor között rögzülnek, ezen belül az emberek leggyakrabban azokhoz a zenékhez nyúlnak vissza, amiket 14 éves korukban hallgattak.

Hevenyészett számításaim szerint három eset lehetséges. Az egyik, hogy kereken húsz esztendeje nem létezem. 1999-ben voltam harminchárom. A másik, hogy egyfajta biológiai csoda vagyok. A harmadik, hogy a tudományos álláspontoknak muszáj megengedniük a kivételeket. A két utóbbi nyilván összefügg. Az elsőt pillanatnyi tudásom alapján kizárom.

Mialatt ezt a szöveget írtam, egyebek közt olyan dalokat hallgattam – véletlenszerűen mintegy –, mint Whitey-tól a People, a Husky Rescue-tól a Summertime cowboy, a Lushtól a Ciao, Mélanie Paintől a Bye-bye Manchester, Morrissey-től a Spent the day in bed, Viktor Cojtól a Koncsitszjaleto. Szó se róla, utóbbi származási ideje a nyolcvanas évek vége, ebből is látszik, hogy fő a változatosság. Úgy térben, mint időben. Egy szempontból tűnök valóban anakronisztikusnak: még mindig képes vagyok rá, hogy egész lemezeket is magamhoz vegyek egyben. Úgy tudni, ez ma már egyáltalán nem szokás. Mi tagadás, én sem csinálom mindennap, de néha még jólesik.

Viszont mit hallgattam ezzel szemben 14 éves koromban? A Piramis együttest, valamint a P. Mobiltól azt, hogy a lemez évek óta serceg, a dal mégis mélyen bennem él, most is ezt hallom az ágyból, régóta várlak, utolsó cigarettám ég. Illetve még az Eddától azt, hogy minden sarkon álltam már, minden lépcsőn ültem már. Továbbá megvolt már a Pink Floydtól is a The Wall, de arra csak később jöttem rá, hogy a korábbi lemezeik izgalmasabbak, vagy legalábbis kevésbé didaktikusak. Nem-nem: szó sincs róla, hogy visszamennék Syd Barrettig, sosem voltam megszállott. A Wish you were here-ről beszélek például.

Mindazonáltal örömmel látom, hogy tizennégy évesen is elismerésre méltó ízlésem volt. Ám azt már-már boldogan konstatálom, hogy ami volt, elmúlt, és nem maradt később abba az alakulásom.

Remélem, ezt a későbbiekben is számításba veszik, amikor ennél is sokkal öregebb leszek. Amikor sok-sok évtized elmúltával elkezdek majd hanyatlani tényleg. Azt is olvasom ugyanis az újságban, hogy a zene sokat javíthat az időskorúak szellemi állapotán és közérzetén. Ezért brit tudósok javasolják, hogy – és jött a doktor! – egyes gyógyszerek helyett zenét írjanak fel. Egyfelől kapcsolják be a rádiót. Másfelől készítsenek egyénre szabott lejátszási listákat. Ezek akkor a leghatékonyabbak, állítják, ha olyan dalokat tartalmaznak – lásd mint fent –, amelyekért az idősek 10 és 30 között voltak oda.

Előre szólok: egyedi elbírálást követelek. Hagyjanak békén a Piramis együttessel. A rádióval pláne. Azt csak akkor kapcsolják be, ha meg akarnak gyilkolni. Különös kegyetlenséggel. Egy normál Spotify-előfizetést kérek mindössze, semmi mást – oké, esetleg egy hallókészüléket mellé –, a terápia többi részét intézem magam.

Gazda Albert írásait itt olvashatja!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/42. számában jelent meg október 18-án!

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/42. számban? Itt megnézheti!