Van egy számomra tetszetős gondolat, amolyan jótékony történeti balzsamféleség erre a mi összmagyar búnkra és kedvtelve űzött acsarkodásunkra. E szerint már csak azért is vérlázító és felesleges azt méricskélni, ki a jó magyar határon innen és túl, mert jó eséllyel minden ma élő nemzettestvérünknek lehetett egy őse, aki valamilyen módon – anyagi ráfordítással vagy akár saját keze munkájával – hozzájárult az Országház megépüléséhez. Mindenesetre apályosabb időket élünk, amit az is jól mutat, hogy a Vörösmarty tér folyamatos urbanisztikai szabása-varrása biztosan nem válik majd az utódok számára ilyen közös büszkeségre okot adó hivatkozási ponttá.
Abban a szerencsés (?) helyzetben vagyok, hogy ezt a zajos vajúdást nap mint nap követhetem, elég, ha csak kinézek munkahelyem ablakán.
Az elmúlt hónapokban munkavédelmi oktatófilmek egész sorát lehetett volna megörökíteni annak a gigászi küzdelemnek az örvén, ahogy a láthatóan nem túlságosan szakképzett munkások – tanultabb és tapasztaltabb kollégáik már jó eséllyel külföldön hasznosítják munkaerejüket – a magyar buhera és a Mekk Mester-i leleményesség legnemtelenebb hagyományait haladva őrizve küzdenek az anyaggal.
A végeredmény – amely számtalan nekibuzdulás után érte el többé-kevésbé állandó jellegét – lehangoló. A kövezet már most több helyen megrepedt – egyik kollégám erről egy bokaficam formájában is meggyőződhetett –, ahol pedig épen maradt, ott csak simán mocskos.
Külön elismerésre méltó az egyik lyuk sorsa a piszkosszürke kövezeten. Ebbe először a leleményes dolgozók egy feje tetejére állított közlekedési bóját tettek, ám a bohókás látvány diszkrétebb megoldás után kiáltott, ezért jelenleg alufóliával fedték úgyahogy be, amely köztudomásúan olyan gránitszilárdságú anyag, mint alaptörvényünk. És akkor a képen látható új szemetesekről még nem is szóltam, amelyek dizájnszempontból nem hagynak ugyan kívánnivalót maguk után, csak éppen napokig ilyen, a kollégiumi szobákat megcsúfoló rendezetlen káoszként késztetik őszinte csodálkozásra és megvetésre az elvonuló turistahordákat. Mert hát amúgy a Vörösmarty tér mégiscsak a magyar főváros idegenforgalmi szívcsakrája lenne.
Valamivel több mint száz éve Budapest a világ egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, az építkezések volumenét és ütemét tekintve csak Chicago előzte meg. Ennek a heroikus és felemelő időszaknak állít többek között emléket A Pál utcai fi úk is. Eposzi paródia is ilyenformán – a szó nemes értelmében, a léptékkülönbség miatt érvényes csak ez a jelző –, amelyben egy kis közösség sorsára nézve nagy hőstett, és egy világ átalakulásának küzdelme jelenik meg. Sajnos ma mást látunk: bohózatot, amely paródiának is gyengécske.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/50. számában jelent meg december 13-án!
