Az elmúlt hónapokban munkavédelmi oktatófilmek egész sorát lehetett volna megörökíteni annak a gigászi küzdelemnek az örvén, ahogy a láthatóan nem túlságosan szakképzett munkások a magyar buhera és a Mekk Mester-i leleményesség legnemtelenebb hagyományait haladva őrizve küzdenek az anyaggal.
Interaktív
Interaktív nevű rovatunkban olyan részleteket mutatunk be, amelyek vizuálisan hatnak a befogadóra. Egy-egy utcasarok, portál, plakát és egyéb: mind interakció. Mi hatunk a környezetünkre, de a környezetünk is hat ránk. Hol pozitívan, hol csüggesztően.
Egyszerre szép és tragikus a gesztus: a törékeny, szőke kisfiú a Füvészkertben, a Viktória-ház egyik medencéjében várja a látogatókat.
Olykor ellenzéki performanszművész, máskor festő, de mindig csak egy láthatóan roppant cinikus üzletember.
Nem feltétlenül kell, hogy a haza ott legyen a magasban. Jöjjön csak szembe akkor is, ha épp lefelé tartunk a mozgólépcsőn.
Az épülő új Néprajzi Múzeum gödrével szemben hamisítatlan műalkotás csábítja a föld alá a szükséget szenvedőket.
Még pikánsabbá válik a plakát a tőle néhány méternyire látható családvédelmi program hirdetése mellett.
Különösen fájó, hogy az elmúlt huszonöt–harminc évben épült társasházak alkotói szűk, sötét terekben gondolkodtak.
Már 2019-et írunk, s csak nem szűnik a bódévilág, itt van velünk, elkísér, hurcoljuk, levakarhatatlan, élt, él és élni fog örökkön örökké, tán nem?
A kormány direkt arra épít, hogy a tudatlanság határtalan. Sikerrel. Mert a tudás legyőzhető, és egyre szűkülő határok közé szorul.
Ha viszontlátná a róla készült szobrot, fügét mutatna mindenkinek, aki kitalálta ezt az egészet.
Megihatunk egy jó kávét a csodás Ferenc tér valamelyik kiülős helyén, hogy a következő percben már az Üllői úton rémüldözzünk az ott érzékelhető koszt és igénytelenséget látva.